Egy kedves barátom a minap ezt kérdezte tőlem: "a blogodban Istenről beszélsz"?

Meglepett a kérdés, sőt bevallom, nem igazán értettem. Utána persze világossá vált, ám ennek okát még korai lenne felvázolnom. Ellenben szeretném elmondani, miért használom szándékosan keveset az "Isten kifejezést".

Egyrészt szeretném mindenkinek megadni azt a tiszteletet, és azt a szabadságot, hogy a saját nézetének megfelelően álljon ehhez a kérdéshez és annak megfelelően éljen ezzel, vagy más szóval.

Másrészt meggyőződésem, hogy amikor Istenről beszélünk, valójában nem vagyunk tisztában azzal, pontosan miről vagy kiről is beszélünk.

Kezdjük az elején. A Biblia azt mondja, hogy Isten a saját képmására teremtette meg az embert. Egy másik barátom erre azt mondta: "hiszen éppen fordítva történt - az ember teremtette meg saját képmására Istent".

Gondolj csak bele: amikor gyermekként szüleid, az egyház, vagy bárki próbálta Neked Istent elmagyarázni, nem úgy képzelted el, hogy ő az, aki valahol fent van, ezért nem láthatod, s ha jóként élsz, megjutalmaz, ha vétkezel, megbüntet, s ha imádkozol hozzá, meghallgatja kérésedet?

Hol itt a bökkenő? Ott, hogy az élet nem erről szól. A "valóságban" nem az történik, hogy ha jót cselekszem, feltétlenül jutalmat kapok és ellenkezőleg; valamint hányszor fordult az elő, hogy imádkoztál, de mindhiába? Ha valóban így lenne, mi szükség lenne ránk? Akkor ott lenne Ő, aki "intézné" a Te életedet, Neked pedig annyi dolgod van, hogy betartsd a játékszabályokat. Csakhogy "idelent" más szabályok diktálnak.

Most pedig merüljünk el ismét anyanyelvünk csodáiban.

Az Is-ten szavunk két szótagból áll - nem véletlenül. Kezdjük hátulról.

Tenmagad. Ezt a szót nyílván jól ismered. A ten itt a belső önmagadra utal.

Az is az ős szóból származik.

Ha a kettőd összeolvasod, a jelentése ős önmagad lesz, lényednek az a belső része, amely ősi, tehát valahonnan "régről" származik, messzebbről hozod.

Erről viszont keveset beszélünk, hiszen mivel járna mindazt belátnunk, hogy az Isten valójában bennünk lakozik - mindannyiunkban. Ha mindezt elfogadnánk, teljesülne mindaz, amit John Lennon énekelt meg Imagine című dalában. Ráébrednénk, hogy Te is és én is cseppek vagyunk, amelyek ugyannak az óceánnak részei. Egyek vagyunk.

"Képzeld el, hogy nincsenek vallások. Nincsenek országok, nincs miért ölni vagy meghalni. Nem nehéz, ha megpróbálod."

Ezek mögött a szavak mögött húzódik az Isten értelme.

Viszont ha ráébrednénk minderre, az a világ, és az a "valóság", amelyet korábban felépítettünk, szempillantás alatt dőlne össze. Amit most realitásnak képzelünk, eltűnne, pedig elképzelni sem tudjuk, hogy más létezne, hogy számunkra a valóság azt jelenti, hogy csak ez van, nincs más út, vagy ha elképzelem is, csak illúzió.

Nem véletlen, hogy a filofóziában állandó kérdés a realitás és az illúzió, mint ahogy az sem, hogy a tudomány csakis azt teszi elfogadhatóvá, ami mérhető, s ezáltal kézzel fogható. Pedig tudja, hogy nem ez a teljes igazság. Csupán félünk mindezt beismerni, mert akkor vajon mi történne?

Ezért találkozunk ma annyi lelkileg, szellemileg beteg embertársunkkal, mert az Isten tudja az igazságot, ám másik képet vetítenek elé, s a két kép nem fedi egymást. Ezért válik beteggé.

Betegek vagyunk. Nagyon sokan. Pedig a gyógyulás valóban a kezükben lenne.