A Te istened és az én istenem nem azonos.

Életünk azon színterén, ahol vélt önvalónkkal azonosulunk, nem lehet egyforma istenünk. Hiszen mi magunk is különbözünk. Te is körülhatárolt identitásként tekintesz magadra és én is. "Én én vagyok - s Te te vagy."

A Te istened Téged teremtett a saját képmására, s az enyém engem?

Te nem léphetsz be abba, ami én vagyok. Viszont amint hatalomra vagy szerelemre vágyom, ki akarom terjeszteni önmagam. Birtoklásom vagy szerelmem tárgyát avagy személyét a magaménak akarom tudni. Ő az én részem.

Csakhogy ő is ugyanezt hiszi rólam. Nem lehetek úr és szolgáló egy személyben.

Ám ha mindketten saját istenünk arcmásai vagyunk, akkor mindketten teremtő erővel bírunk. Viszont ha mindketten teremtünk, ki fogan meg?

Hol van az Isten? Benne? Benned? Bennem?

Ha folyton csak keresel, szüntelen kutakodsz, az nem annak a jele, hogy nem találtad meg, hanem a fel nem ismerés szócsöve. Amikor magadból kifordulva elönt az undor, máris rohansz, s más ölében keresed, majd ismét csalódsz, s újra futásnak eredsz.

Magadat kergeted. Mert a Te Istened nem a Tiéd, a más Istene pedig nem lehet a Tiéd.

Akarod látni ezt az önmagába tekeredő őrületet?

Akkor Neked is magadba kell csavarodnod. Nem véletlenül űzzük saját farkunkat: éppen ott, a kezdetnél akarunk megtalálni valamit. Azt a pillanatot keressük, amikor Ős Tenünk levált önmagunkról. Azt a pillanatot kutatjuk, amikor elkezdtünk tanulni.

Ugyanis attól érezzük magunkat többnek, mások felett állónak, ha mi tanultunk. A szó pedig felfedi önmaga igazságát: "tanultak vagyunk". Mit jelent ez? Aktust.

Ziháló, verejtékben fürdő orgiát, amikor magamat akarom beléd tömni, s Te engem akarsz a magadévá tenni. Nem szeretkezünk: megerőszakoljuk egymást. Magamba s beléd akarom gyömöszölni a kéjt. Meg akarom mutatni, hogy képes vagyok Neked megadni. Jó vagyok Neked.

Ez a férfi. Ez a maszkulin. Vagy inkább defeminim?

Mi férfiak valóban nem vagyunk önmagunkban valók? Mi lennénk az elrontott nők? Éppen azért vágyunk a szexre minden pillanatban, mert vissza akarunk térni, mert nem jó nekünk a különlét?

A különlét nem-lét is?

Nem lehet az. Mégis: a magányban miért a másik hiányát élem meg és miért nem önmagam megérinthető csendjének egészét?

S miért van társas magány? Miért hiányzik az egyik, ha velem van a másik? Nem tud kiegészíteni engem, vagy én lennék kiegészíthetetlen?

A férfi nem véletlenül érzi úgy, hogy legalább két nőre van szüksége: egyre, akivel fekszik és még egyre, aki mellett felébred.

A férfi ugyanis tanul. Gyorsan és észrevétlenül. Megtanulja, hogy az a nő, akibe szerelmes, csak egy. Őfelé csak a szerelmét és annak vágyait élheti meg. Azért lesz szerelmes a nőbe, mert megtalál benne valamit, amit önmagában hiányként él meg. A szerelmes férfi nem képes azt mondani, hogy önmagát szereti a másikban. Ez badarság, ez a szerelem kicsúfolása. Azt szereti a nőben, akit benne akar látni.

Hamis bálványt imád, vét a saját Istene ellen.

Mi mást tehetne? Szüksége van egy templomra, de egy házra is. Ezt tanulta.

Csakhogy: amíg a saját otthonunkban a magunk urai akarunk lenni, addig a templomban mindannyian "mutatkozunk". Ott nem mutathatjuk be magunkat, hanem csak azt a képet közvetíthetjük, amit ott és akkor elvárnak rólunk.

Ilyen a szerelem is. Igyekszem a legjobb arcomat mutatni, s bár nem tudom, ugyanezt várom el a másiktól is. Ha nem így történik, nem leszek szerelemes belé.
Mert miről szól a szerelem temploma? A magasztalásról, a dicsőítésről. Arról, hogy vannak ünnepnapok is az életben. Azért megyek oda, mert körül akarom szőni magam az ünneppel. Mert én jó vagyok, ezért járok ide.

Az élet úgysem erről szól, hanem a ki-betuszkolásról. Mindent beleadok, a végén úgyis megrohad. Ám az ünnep: az más. Akkor a megannyi parfüm elfedi a bomlás bűzét. Az ünnep így az elkendőzés, a tudatos tudatlanság vásári komédiájává válik.

S ha ünnep van: irány a templom.
Elvégre orvoshoz is csak akkor rohanunk, ha betegek vagyunk. Ha egészségesek vagyunk, miért mennénk? Akkor nem tud mit csinálni.
Állítólag az ősi Kínában az emberek azért jártak orvoshoz, hogy egészségesek maradjanak. Az orvost az egészségért fizették. Ha valaki mégis megbetegedett, az többet nem járt az orvosához, így a pénz is elszállt.

S most nézzünk magunkba: miért fizetünk mi? A betegségért.
S miért leszünk szerelmesek: a házasságért? Legbelül persze mar az igazság, mégis azt mondjuk: mindenki ezt teszi, ez így van jól.

Mert hogyan is lett a házasság? Nos: a szerelmet valahogy be kellett vinni a templomba. Meg kellett szentelni.
Az élet ... az egészen más kérdés. A templomnak csak az ünnepre van szüksége. A csont a kutyáknak, az élet a pogányoknak való.
Csakhogy van itt még egy bökkenő: a templomba csak olyat hozhatunk, amiben hiszünk. Te hiszel a szerelemben?

Egyáltalán: mit jelent az, hogy hinni?
Elhinni valamit? Persze, ezt is lehet. Elmesélnek nekem valamit, amit sosem láttam, sosem éreztem - nincs vele tapasztalatom. Na de hát ha azt mondják, akkor miért ne lenne úgy. Egye fene, elhiszem. Eddig ugyan hittem valamiben, de végtére is meggyőztek. Hiszem.

Látod: máris rosszul válaszoltál a kérdésre, ugyanis nem azt kérdeztem, hogy hiszel-e a szerelemnek, hanem azt, hogy benne hiszel-e.
Ha a szerelemnek hiszel, akkor az azt jelenti, hogy nem ismered a szerelmet. Sosem élted meg, egyetlen pillanatra sem voltál szerelmes. Úgy mondom: nem TE voltál szerelmes.
Te csupán tanult voltál, nem pedig szerelmes.

Tanult, nem pedig tanú.

Apró különbség?


Csakhogy a szerelem és a házasélet nem apró különbség. Szinte már egymásnak ellentétei. A házasság, mint esemény: ünnep. A házasság, mint intézmény: ...

Az iskola is intézmény - nem is ünnep. Kivéve, ha elhagyod. Akkor aztán nagy bulit csapsz. (Az persze megint más kérdés, hogy később a bulira nem, az iskolában töltött évekre viszont annál inkább emlékszel.)

Valahogy ünneppé kellett tenni a házasságot - másként nem kerülhet be a templomba. Ám nemsokára elhalkul az orgona, Te pedig kétségbeesetten kutatni kezdesz a zaj hiányában: sehol egy pap, sehol a násznép. Mi történt?
Ez így korántsem ünnepélyes. A templomban szól az orgona és prédikál a pap. Itt pedig csak ketten vagyunk az ürességben. Ez így nem templom.

Pedig az. Ugyanazok a falak, csak más van köztük.

Az imént nem véletlenül írtam a zaj hiányát, nem pedig a csendet.
A Csend a középpontból ered - onnan, ahol Te is vagy. A Csend nem hiány.
Amikor a zaj elhallgat, az viszont nem Csend. Az a süketség.

Képes lennél süketségben tanulni?
Nem?
És csendben?


Tényleg? Pedig már szinte meg voltam győződve arról, hogy Te süketen tanulsz.
Tessék? Hogy úgy nem hallasz semmit - még magadat sem? Miért, szükséged volna rá? Mihez?
Ahhoz, hogy magadat megismerd, elengedhetetlen a Csend. Akárcsak ahhoz, hogy megismerd a másikat. Viszont mi a másikét akarjuk megismerni.

Nekem a Te Istened kell - majd a magamévá teszem.
Igen, jól hallod.
Elvégre, ha már megerőszakoltam magamat is, Téged is, miért ne tenném vele is?


Eleinte még úgy tűnhet, menni fog, ám végül ott fogsz állni a kérdés előtt: templom és szex? Az ... az ... az úgy nem lesz jó. Elvégre ott nem lehet. Csak otthon.

A szexben a szerelmet keresed, de vajon miért nem találod?
Nem emlékszel? Hiszen a szerelmet a templomban hagytad. Ott viszont nem tudsz vele mit kezdeni.


S ha már itt tartunk: mi a helyzet a maszturbálással?
Paráznaság? Bűn?
Az vétek, hogy magamban keresem a szerelmet, ezáltal magamban kutatom a templomot s benne Istent?
 

Mert Istent mindig ott keresem, ahol leginkább azt érzem: itt kell lennie.
Akkor hát nyisd ki a szemed: ott van.

Nem látod?

Mosolyogj! Ez jó jel.

Akkor már az ő szemével nézel.