Amikor kapcsolatról beszélünk, egymás felé forduló, kölcsönös emberi viszonyokra gondolunk. A mai közösségi oldalakon is gyakran találkozunk a "kapcsolatban" kifejezéssel.

"Kapcsolatban vele"... valami sántít ebben a kifejezésben.
Amikor "valamivel kapcsolatban" beszélünk valamiről, akkor ugyan két egymáshoz tartozó dologra asszociálunk, ám kimondatlanul is érezzük, hogy a két dolog közül az egyik előbbre valóbb. Az egyik fontosabb, mint a másik - utóbbit csak vele kapcsolatban hoztuk szóba.

Ugyanakkor joggal feltételezzük, hogy ha két ember "kapcsolatban van egymással", akkor ez mindkét fél részéről kizárólagosságot jelent. Ha ez így van, mindketten a másikat érzik a legfontosabbnak, ami szép és jó, ám továbbra is ott lóg a levegőben a "melyik fontosabb?" kérdése.

Ugyan - gondolhatjuk - hiszen egy harmonikus párkapcsolatban nincs alárendeltség: egyenlő felek képviselik azt. Hiszen megszűnik az én és a te: helyette lesz a mi.

Lássuk be, szerelmesünkről és magunkról gyakran beszélünk többes szám első személyben. "Mi azt szeretjük ... mi úgy gondoljuk." S ha bárki megkérdi: "Te mit szeretsz?", a válasz: "Éppen azt, amit ő is."

A lélektan megfogalmazása szerint a szeretet az én kiterjesztését jelenti.
Hogy is van ez akkor? Kiterjesztem az énemet szeretetem személyére/tárgyára. No de ő? Ő is kiterjeszti magát rám. Akkor hol vagyok én?

A két én kiterjesztett metszéspontjában jön létre a szerelem.
Ekkor ugyanis sem magamat, sem a másikat nem látom tisztán.
S hogy miért történik ez? Éppen azért, mert az énemet terjesztettem ki - a Szeretet eddig szóba sem jött.

S vajon mi történik a szerelmesek szexualitásában?
Az én-határok továbbfeszítése. Most már még mélyebben benned vagyok - még inkább az enyém vagy. Ekkor tehát a szexualitás birtokszerzővé, nem pedig megismerővé válik. Csak a "magáévá tétel" következik be, a várva várt egyesülés, összeolvadás nem.

S mindaddig nincs kiút a körből, amíg az ének szexelnek - igen: szexelnek, nem pedig szeretkeznek.

Sokan éppen itt esnek csapdába, hiszen azt gondolják, azért fekszenek le a másikkal, mert szeretik. Tévednek: szerelmesek. A Szeretetnek ehhez vajmi kevés köze van.

A Szeretet ugyanis képtelen arra, hogy "kapcsolatokat" hozzon létre. Erre csupán a szerelem képes. A szerelem ugyanis megköveteli magának a kizárólagosságot - csak velem lehetsz boldog, csak velem szeretkezhetsz. Noha a boldogság és a szeretkezés nem köthető gúzsba. Épp úgy, ahogy a Szeretet sem - s ez utóbbiak az ő részesei.

Sokan úgy vélik, hogy a kereszténység a Szeretetet hirdeti. Nos: ennek ellentmond néhány alapvető tény.
Amikor kereszténységről beszélünk, akkor azalatt civilizált - tehát társadalmilag normalizált - vallást értünk. Ahhoz viszont, hogy a társadalom létrejöhetett, igába kellett vonni a Szeretetet - tudva azt, hogy ez eleve meddő gondolat. Éppen ezért a szerelmet kellett hamis köntösbe bújtatni, s mondvacsinált indokokkal felruházni a Szeretet jegyeivel. Hiszen ha a szerelem az ének játéka, akkor abból lehet társadalmat építeni. A Szeretetből nem, hiszen éntelen.

Emlékszel, amikor arról beszélgettünk, hogy a vallás beengedte a templomba a szerelmet?
Fura módon a Szeretetet a kapukon kívül akarta hagyni.
Ugyanis ha a szerelem képes igába dönteni, akkor maga is igába dönthető. Kapcsolatalakító erővel bír. Megvagyunk az alapozással, szépen rá lehet építeni a többit: jogokat, kötelességeket, szankciókat.

Ugye, hogy így már nem is cseng olyan édesen az a boldogító igen?

Nem véletlen, hogy egyre többen úgy érzik, a házasság elvesztette varázsát, szentségét.
Pontosítanék: a szentsége és a varázsa is megvan, csak rengeteg törmelék fedi. Az egyik ilyen az, hogy az érzelmek helyett az elvárásokba kapaszkodik. Megfelelni vágyik - tehát érdekei vannak.
Ebben az értelemben a kapcsolat eggyé válik az érdekkel. Az én egyéni ösztöneire alapoz, s erre épül a társadalom - látszólag - közös érdekrendszere.

A probléma itt még nem oldódik meg, ennél többrétegűbb.
Nincs azzal baj, hogy az én terjeszkedni akar. A gond valójában az, hogy a társadalom nem segítőszándékkal építkezik rá, hanem az elnyomás, az elfojtás igényével. A szerelem alulról jövő folyamat, a Szeretet pedig felülről. Ám a társadalom többtonnás vasbeton súlyokat pakol a szerelemre, így megfojtva az esélyt, hogy virága a felszínre jöhessen, s ott tovább táplálkozhasson a Szeretet éltető erejéből.

Persze, ha a társadalom nem tenné ezt, akkor a kapcsolatok feloldódnának - ám nem az emberiség szűnne meg, hanem az áldemokrácia.
A Szeretet nem képvisel társadalmi, politikai formákat - pláne nem a szerelemmel egyesülve.

Most már látjuk, mi is az a társadalmilag meghatározott szerelem. Nézzük meg, milyen védőburokkal képes védeni önmagát.

A legtöbb párkapcsolat akkor kerül választás elé, amikor a szerelem kihunyni látszik. "Már nem szeretlek - akkor miért vagyunk még mindig együtt?"
A szerelem érzi, hogy rés keletkezett a pajzson, amit igyekszik mielőbb megjavítani. Ekkor kezdődnek a legkeményebb játszmák. Zsarolások, fenyegetések, gyűlölködés. S az ember felteszi magának a kérdést: "Nem értem. Eddig szerettem, mást el sem tudtam volna képzelni az életemben, most pedig egymás esküdt ellenségei lettünk. Hogy történhetett ez?"

A szerelem a kapcsolatot védi. Nem szeretné, ha felborulna a társadalmi rend. S ami eddig a legtöbb erőt adta, most egyszerre gyengévé, tehetetlenné tesz.
Azért nem merünk szakítani, mert nem akarjuk a rend felborulását. S miért rohanunk újabb kapcsolatba? Mert fent akarjuk tartani a saját kis mikrotársadalmunkat. Ebben pedig az egyik legnagyobb fegyverünkként újra felbukkan a szexualitás. Újra egymáshoz kötöz, ismét birtokba vesz.

S mindaddig járja a táncot, amíg mi magunk nem állunk fel és verejtékünk minden cseppjével le nem vetjük a ránk nehezült súlyokat.
Jobban tesszük, ha felkészülünk: kevesen fognak megtapsolni érte, hiszen szembeszegülünk a rendszerrel. Mit gondolsz, a társadalmi rendszerek miért követtek el mindent, hogy a hasonló prófétákat ellehetetlenítsék?

Térjünk vissza egy korábbi kérdésre: valóban eltűnt a házasság varázsa, szentsége?
Ha ezt megkérdik tőlem, azt szoktam felelni: "Miről szeretnél beszélgetni? A házasságról, vagy a házasság intézményéről?"
Ez utóbbit gyakrabban hallom. A házasság intézménye. Jogok, kötelességek, szankciók. Mindaz, ami mellőzi a Szeretetet. Ha megalkuvásról beszélünk, akkor abból valóban hiányzik a szentség, de nem azért, mert eltűnt onnan: soha nem is volt ott!

A házasság teljesen más.
A szentség és a varázs azt jelenti, hogy két ember teljesíti azt, ami szakrális szerződéseikben áll.
Félreértés ne essék: a szerződés itt nem jogi vonatkozású. Mi különbözteti meg? Az, hogy a házasság intézménye jogi kereteket biztosít, a szent együttlét pedig lehetőségeket.

A házasság intézménye előírja, hogy közös háztartásban éljetek, s mindent - legfőképp vagyonotokat - megosszátok egymással.
A szent együttlét nem követel. Ezért van az, hogy hosszú ideig nincsenek egymás mellett a felek - mivel nincs rá szükségük. Megállapodtak - nem a társadalom akaratából, hanem saját hitükből.

S amíg kapcsolatról beszélünk, az mindvégig intézmény lesz.