Szinte valamennyien folytonos késztetést érzünk arra, hogy görcsösen kapaszkodjunk valamibe. Sokszor a folyó sodrásával együtt úszva szorongatunk egy sodródó farönköt. A legapróbb dologban is a megfoghatót, a biztosat keressük.

Állandót keresünk a mulandóban - biztosat a változóban.

Rendszereket állítunk fel, melyeket abszolútnak kiáltunk ki - anélkül, hogy észrevennénk saját tévedéseinket.
Abszolútnak nevezzük például az időt. Abszolút az óra, a perc, a másodperc, ám egyiknek sincs valódi értelme a másik nélkül. Csak az egyik által határozhatom meg a másikat.

Kijelölünk egy pontot a térben, majd még egyet, s még egyet. Összekötve a pontokat magabiztosan állapítjuk meg, hogy létrehoztunk egy háromszöget. Igen ám, de mihez képest? S vajon miben létezik a háromszög?

Minden rendszer csupán ideig-óráig lesz működőképes.
A rendszerek ugyanis önmaguknak állítanak csapdát. Fejlődésük csúcsára érve önmagukba esnek vissza. Ez az a törvényt, mely minden fizikait, minden emberi meghatároz. A hegycsúcs csupán addig képes emelkedni, míg lejtőbe, völgybe változik és visszatér önmagába.

Minden rendszer tulajdonsága, hogy minél jobban összeáll, annál inkább szétesik - és fordítva.
Tömegből egyedüllétbe, magányból társaságra vágyunk.

S bármilyen furcsa, ugyanez a törvény, s ugyanez a tulajdonság érvényes a Szeretetre.
Minél inkább önző leszek, annál inkább találok megértő társra. S minél inkább vesz körbe a "valakihez tartozni" érzés, annál inkább vonz a kitörés, a megismerés vágya.

Mindez csupán addig működhet így, amíg a Szeretet fénye lengi körül.
A Szeretetből fakadó önzőség valóban társat hoz az életbe, ám a Szeretetet nélkülöző önzőség vagy még inkább önmaga mocsarába taszít, vagy megadja ugyan a társat - aki önzőségében éppúgy magányos lesz.

Merj hát önző lenni, s megtudod, részese vagy-e a Szeretetnek.