A szakítás utáni magányban nem az egyedüllét fájdalma hasít belénk, s nem is a másik ember hiánya. Annak a felismerése, hogy a másik nélkül elesettnek, megtépázottnak, védtelennek érzem magam. Nélküle semmi vagyok - de legalább is, kevesebb, mint aki mellette voltam.

Ha így érzem, az rám nézve lesújtó hír, ugyanis azt jelzi, hogy korábban nem voltam egész ember - s így mellette sem lehettem az. Szükségem volt a közös hazugságra, arra hogy ő képes engem szeretni, s ezáltal el tudom magam fogadni, így szerethető vagyok.
Ha így érzel, nézhetsz ugyan tükörbe, de nem a valóságot fogod látni. A Te arcodat el fogja takarni az övé. Egyetlen pillanatig sem leszel mezítelen, mert ő fedni fog téged.

S amint ő elenged Téged: félni fogsz a meztelenségtől, mert korábban nem ismerted, nem szembesültél vele. Fájni fog meglátni önmagad, s Te várhatóan mindent el is fogsz követni azért, hogy elkerüld a találkozást. Menekülni fogsz, de nem önmagadba - hiszen nem ismered magad, hogyan is találhatnál ott fedezéket.
Fájni fog. Égetni. Marni.

Ha pedig Te engedted el őt, akkor annak felismerése mar beléd, hogy nem ő volt az. Pontosabban: ő nem is lehetett, mert nem ismerted őt - talán egyetlen pillanatra sem. Csupán beleálmodtad mindazt, ami belőled hiányzik, vagy még éppenséggel nem találtad meg magadban.
S még elviselhetetlenebb lesz annak a fájdalma, hogy talán valaki más megtalálja benne azt, amit Te sohasem, vagy csak későn vettél észre. Gyötörni fog a kín, hogy a vele átélt öröm s kéj valaki másé lesz.

S ekkor fogod megtudni, hogy a fájdalmad is hazug: mert valójában azt gyászolod, hogy valaki másé lesz az, ami sohasem volt a Tiéd.
Szeretnél bepótolni valamit, de már késő. Jobb is, hogy késő.

Ha már egyszer beleálmodtál egy képet valakibe, azt olyannyira beleégetted, hogy már te magad is képtelen leszel meglátni valódi lényét.
Rendkívüli önismeret, s nem kevés áldás szükséges ahhoz, hogy a korábbi kép szertefoszoljon, s meglásd ŐT.

Ha sorozatos csalódás ér, az a legbiztosabb jele lesz annak, hogy olyasvalamit keresel a másikban, ami se benned, se benne nincs meg. Ez a szüntelen keresés a reménytelen szerelem, melynek osztályrésze az önfeladás.
Az a szerelem, amely a Szeretetből táplálkozik, nem kíván áldozatot. Egyetlen érve van csupán: az elfogadás. Önmagam elfogadása elhozza a másik elfogadását is, mert tudom, hogy ő pontosan olyan mint én. Csak akkor válhatunk egy testté s lélekké, ha elfogadom magunkat, s átjár a tudat, hogy mi egy tőből eredünk.

Ez mindaddig nem jön el, amíg keresek.

Egyszer egy lelkész azt mondta, a kereszténységet az különbözteti meg más vallásoktól, hogy amíg náluk az ember keresi Istent, addig ez előbbinél Isten keresi az embert.

Ha emberként keresem Istent, az azt jelenti, hogy kinyitom magam, de ezt azért teszem, mert valami hiányzik. Ezt a valamit keresem Istenben. Tehát pontosan ugyanúgy cselekszem, mintha reménytelenül szerelmes lennék. Keresek, mert nélküle semmi vagyok. Keresek, mert nélküle üresnek érzem magam.

Ha viszont Istennek kell keresnie az embert, akkor az azt jelenti, hogy az ember nem szembesült a maga ürességével, hanem pótlékokkal fedte be a még továbbra is benne tátongó lyukat. Nem tudja, de érzi, hogy nem teljes.

Az első esetben tehát én vagyok, én akarok szerelmes lenni. A második esetben pedig ennek az ellenkezője történik.

Ha én keresek, akkor legbelül éppoly nagy a szükség, mintha engem keresnének. Mindenhogyan hiányos vagyok.
Ha viszont szeretek, egésszé válok, s számodra is azt sugallom: vedd észre, fedezd fel magad, mert csodálatos vagy. Ha szeretek, nem vágyok azokra, akik üresek, mert nem vonzom őket. Ám erre csak akkor vagyok képes, ha valóban SZERETEK.