Ha megkérdeznélek: "Mi a boldogság?", vajon miként felelnél?

Bármi is lenne a válaszod, azt mondanám: "Most arról beszélsz, hogy mi a boldogság, vagy arról, Neked mit jelent?" S még valamit kérdeznék: "Te miben látod meg a boldogságot?"

A boldogságot leggyakrabban kívülről jövőnek hisszük - s ami még különösebb: a boldogságot hiányként éljük meg. Nem a jelenlévő érzésekben, személyekben, egy szóval sosem a MOSTban találjuk meg. Jövőképnek, s azon belül is hiányzó, talán el sem jövőnek látjuk.

Képzeljük el, mennyire nyomasztó és beteges lenne a világ, ha a boldogság mindig a hiányban jelenne meg. A betegek az egészségben, a szegények a gazdagságban látnák meg. Azt mondjuk, ez így még rendben is lenne, de akkor mi lenne az egészségesekkel, a gazdagokkal? Bizonyára nem a nyomorban vélnék felfedezni a boldogságot.

Persze ez így valóban irreális. Már csak azért is, mert ha mindig így tekintenénk a boldogságra, sosem érnénk el azt - s a boldogságvágy tenne minket boldogtalanná.

Ha körülnézel, láthatod, hogy éppen ez történik.

Mindaddig nyomasztó és beteges lesz a világ, amíg látásunkba vakulunk bele.
Mindaddig képtelenek leszünk elérni és megélni a boldogságot, amíg csak hajkurásszuk s szüntelenül vágyjuk azt.
Amíg csak a gázpedált tapossuk s egy percre sem lépünk a fékre, amíg nem állunk meg azért, hogy szemügyre vehessük, hol is vagyunk, addig nem fogunk célba érni. Csak előre megyünk, s valójában a célt kergetjük magunktól egyre távolabb.

A sport sem öncélú, hiszen mennyire szegény és rideg lenne, ha csak azt a pillanat számítana, amikor átszakítjuk a célszalagot. Értelmét vesztené, ha minden erőfeszítésünk csupán egyetlen másodpercért történne.
Még ha ez is történik, koránt sem a MOST megéléséről beszélünk. A starttól a célig: az nem most. Az a jövő.

A MOST csodája, hogy mindig máskor van - s mégis mindig ugyanakkor. Éppen ezért nem ismeri sem a múltat, sem a jövőt. (Agykontrollosok között ez jól ismert tény, hiszen tudják, hogy a jövőben kitűzött célért mindig csak a jelen pillanatban lehet tenni.)

Ám ez nem csak az ő igazságuk: mindannyiunké.
Ha a boldogságot mindig csak a jövőben tudjuk elképzelni, akkor teljesen felesleges, hogy most, ebben a pillanatban bármit is tegyünk érte. Ha pedig csak deficitként, hiányként látjuk, akkor az is hasztalan, hogy leltárt készítsünk arról, amink van.

Ha megkérdezném Tőled: "Te teszel valamit a hiányért?", valószínűleg nem értenéd a kérdést, s bolondnak néznél. "Miért tennék akármit is hiányért? Nem akarom, hogy bármiben hiányt szenvedjek. Miért akarnék rosszat magamnak?"

Majd újabb kérdést tennék fel: "S akkor mit teszel ellene?". Feltehetőleg hosszas felsorolásba kezdenél, én pedig megkérdezném: "Gondolod, hogy bárminek is jó, ha ellene teszünk?"
"Miért érdekeljen engem, hogy ami ellen teszek, az neki jó-e? A lényeg, hogy nekem ártana, s én ezt előzöm meg."

Gondolod, hogy csak úgy tehetünk magunknak jót, ha valamivel szemben cselekszünk? Szükséges bárminek is ártani csak azért, hogy nekünk jobb legyen?

A boldogságtól pontosan azt várnánk el, hogy az nekünk jó legyen. Az már mellékes, hogy mindezért ki és mi ellen kell tennünk.
Sokan úgy képzeljük, hogy a boldogsághoz alapok kellenek, amelyek nélkül mindez csak kósza ábránd, lesújtó valóság. A lélektan Abraham Maslow piramisát alkalmazza a boldogság, az önmegvalósítás szemléltetésére. Az elmélet szerint ahhoz, hogy képesek legyünk megvalósítani önmagunkat (s ezáltal boldogok legyünk), fokonként kell építkeznünk. Amíg fizikai szükségleteink nincsenek kielégítve, s nem érezzük magunkat biztonságban, addig az önmegvalósítás nem jöhet létre.

Tény: éhesen, fázva, kiszolgáltatottan a boldogság nem képzelhető el. Ezt nem vonhatjuk kétségbe. A társadalom pedig kezeskedik azért, a piramis alsó fokai nélkül valóban ne érhessük el az önmegvalósítás emeletét. Ám azt is meg kell jegyeznünk, hogy az elmélet akkor lenne tökéletes, ha az önmegvalósítás folyamata megfordítva is működne. Ha szellemileg, lelkileg, spirituálisan megvalósítanánk önmagunkat, akkor mindez visszahatna az alsóbb szintekre is. Egy racionális példával élve: ha a társadalom szempontjából hasznos feladatokat vállalnánk, akkor elvárhatnánk, hogy fizikai biztonságérzetünk is kialakuljon.
Hiszen arra intettek minket, hogy tanuljunk, küzdjünk, hogy minél értékesebbé, s a társadalom szempontjából minél hasznosabbé váljunk. Elénk tettek tehát a jövőbeni boldogság halovány képét, s mi pedig ráléptünk a gázpedálra, mindkét lábunkkal padlóig nyomva azt, hogy célba érjünk.
A megérkezés pedig elmaradt.

Miért történhetett ez? Azért, mert torz képet kaptunk. Abba a híg mesébe dédelgettek minket, s mi magunkat, hogy az élet, a társadalom igazságos - ezt a képet pedig igyekeztünk mindenre ráhúzni, hogy az igazságot elfedhessük vele.
Ebben a képben a cselekedeteink aprópénzzé válnak, mi pedig elvárásokat támasztunk magunkkal és másokkal szemben, ezáltal megtanultunk érdekből cselekedni. Ezt tesszük a szocializáció minden egyes színterén - sajnos az istenhitben és a párkapcsolatban is.
Gyermekkorunktól kezdve szüleinktől, majd később tanárainktól, barátainktól, szerelmeinktől, házastársunktól, a társadalomtól, utódainktól, s magától Istentől is azt várjuk, hogy amit teszünk, azért kapjunk is valamit. S lehetőleg minél jobbat.

Magyarán a boldogságot másoktól s magunktól tesszük függővé.
Ebben növünk fel, ezt tesszük, s ezt adjuk örökségként.
Várunk és várunk... egészen addig, amíg a csalódottság s a harag fel nem emészt minket. Majd kétségbeesésünkben fellázadunk szüleink, barátaink, szerelmeink, házastársunk, gyermekeink, a társadalom, s Isten ellen.

"Nem erről volt szó. Nem ezt ígérted."
Szétmar a keserűség.

Csüggedté válunk.
Nyomorúságossá.
Beteggé.

A boldogság kék madarát szíven lőtték.
De ki tette?

Ők?

Én?

Ha meg akarod érteni a boldogság mibenlétét, s azt, Neked mit jelent a boldogság, először ne a legelső kérdésemre válaszolj! Ne arra keress feleletet, mi az a boldogság!
Ehelyett tedd fel magadnak újra a kérdést: "Ki vagy Te?".

Ha megérted, mik mentén határozod meg önmagad, azt is látni fogod, hogy ugyanezeket tartod a boldogság alappilléreinek. Ha az elért sikerek, a pénz, vagy a szépség irányából szemléled magad, akkor csupán ezek jelentik számodra a boldogságot.

S mi a baj mindezzel?
Az, hogy a boldogságot nem szeretjük mulandónak látni. Pedig boldogság mindig csak a MOSTban létezik.
Ehhez el kell fogadnod, hogy a boldogságot is elenyésző dolgok építik fel. El kell fogadnod, hogy a Te életed is a mostban zajlik.

Egyébként éppen ezért félünk a haláltól, s éppen ezért vagyunk képtelenek elfogadni: mert az elmúlást nem tudjuk értelmezni. Pontosan azért, mert amit mi elmúlásként élünk meg, az nem a mostban történik. "Meghalt" - s ez máris múlt.

Ahhoz, hogy boldog lehess, el kell fogadnod magad, és az életet. S nem utolsósorban: el kell fogadnod a MOST, létezés pillanatát. Pontosabban: meg kell élned - bár e kettő szorosan összefügg.

Ha megtanulod meglátni önmagad, azzal kinyitod magadban a boldogságot.