A létező legnagyobb hazugság bármire is ráhúzni, hogy nem Istentől való.

S kik hazudják ezt leggyakrabban? Éppen a vallások.
A hazugság pedig további hazugságokat és tévedéseket szül.

Erről a tőről fakad az a nézet is, mely szerint a világ minden szinten dualisztikus: Isten és a Sátán, Menny és Pokol. Tévedés és hazugság, mely azt állítja, hogy a kettő egymás ellen feszül.

Ezen az elven azt is állíthatnánk, hogy betegség és egészség, élet és halál, öröm és keserűség egymásnak ellentétei. Ez már nem relativitás, az ugyanis racionalitást feltételez.
A relativitás az Egységtudat előszobája.

Ezzel szemben a szétválasztottság mellőzi a racionalitást, csupán mi magunk üvöltjük mellünket verve, önmagunk felsőbbrendűségét hirdetve. A racionalitás felismer, megteremtve ezzel a szintetizáló relativitást, amely az Egységtudatba magasodik.
Gyökértelenségérzetünk így önmagunk becsapásának szüleménye: olyanok vagyunk, mint a fejjel lefelé elültetett facsemete. Gyökerünk hiába terjed és próbál mohón kapaszkodni, mindössze a levegőt markolja. Ezért fuldoklunk.

Ahelyett, hogy önmagunk segítségére kelnénk, olyan hazugságokkal oltjuk magunkat és gyermekeinket, amelyek tovább fokozzák a kilátástalanságot.

Szétválasztjuk az életet a haláltól, s nem értjük, miként létezhet élet a halál után. Nem látjuk a folyamatokat, nem látjuk a körforgást, amely az állandó változás motorja.
Azt mondjuk: az élet a halállal zárul. Azt viszont nem tudjuk elfogadni, hogy a halállal kezdődik az élet - hiszen az már véget ért.

Sok mindent ellenkező irányban látunk: úgy hisszük, hogy a halál az élet alatt van.
Éppen ezért elhitettük magunkkal és utódainkkal, hogy az élet mindenképpen halálba torkollik, mégpedig azáltal, hogy a test megöregszik, megbetegszik, legyengül. A halál test felett aratott diadalmát hirdetjük a lélek felülemelkedése helyett. Ezért hát elfogadjuk és megteremtjük magunknak a fájdalmas, leépüléssel járó halált - s így is halunk meg.

Meghalunk. Figyeld csak meg a szót: MEGhalunk. A magyar nyelv, s a benne élő lélek tudja, hogy a halál által többek leszünk, magasabb szintre emelkedünk. S mit teszünk: állandó harcot vívunk a halál ellen.
Önmagunk becsapásával pedig akkor szembesülünk, amikor a magunk által megteremtett valóságot sem tudjuk elfogadni. Szeretteink megöregszenek, megbetegszenek, s meghalnak - mi pedig ellenkezünk. Értelmetlen gyászba kezdünk.
Nem az a baj, hogy gyászolunk. A gyász értelmetlensége a baj.

Akkor hol van itt a racionalizmus?
Újraindul a homlokzatvédő mechanizmus: megmagyarázzuk, miért gyászolunk. Elhitetjük magunkkal, hogy ez természetes. Ám hogyan lehet valami természetes, belénk táplált, ha azt el kell magyarázni?

Ezt az ellentmondást leginkább a kisgyermekeknél érhetjük tetten: amikor mindennapi tetteinket megkérdőjelezik. "Anya, apa! Miért?"
S mi mit teszünk ezzel is? Elméletet gyártunk rá, s megmagyarázzuk, hogy a gyermek éppen finalista korszakát éli, amikor mindent megkérdőjelez. Ez is természetes, át fog rajta esni.

Gyermekeink ekkor tanulják meg a legtöbb tévedést és hazugságot. Számunkra ez a plántálás időszaka. Ám a beléjük ültetett mag nem csupán bennük fog hajtássá sarjadni, hanem később az ő gyermekeikben, unokáikban is. Mi pedig locsoljuk a gazt. Gondozzuk.
Nem vesszük észre, nem akarjuk észrevenni, hogy ez bizony vadhajtás.

Ám akkor kié ez a dudva? Istené? Vagy a Sátáné?
S ennyi hazugsággal, bűnnel a szívünkben vajon hova jutunk? A Pokolra? Vagy a Mennyországba?

Ha felteszed magadnak ezeket a kérdéseket, az azt jelenti, hogy a racionalizmusod elkezdett utat törni magának. Innentől - mint mindeddig is - a döntés a Te kezedben van: merre mész tovább?
Elkezdhetsz újabb teóriákat gyártani, elkezdhetsz hinni az egyensúlyban. Mondhatod azt, hogy hiába a temérdek rossz, a jó úgyis helyére billenti a mérleget.

Ha így döntesz, vallást választasz magadnak. Hátradőlsz, felemeled a kezeidet és azt mondod: történhet bármi, a végén úgyis jóra fordul.
Persze, mert van ha eleje, kell, hogy legyen vége is - elvégre ez az egyensúly. Most bizonyára azért történik rossz velem, hogy azt majd felválthassa a jó.

Észre sem veszed, és feltételeket teremtesz magadnak.
Persze, hogy nem veszed észre, hiszen a vallás maga is egy feltételrendszer.
Csak akkor nyersz megbocsátást ha... Csak azoké a Mennyek országa, akik...

Apropó megbocsátás!
"És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek."
A képlet tehát: ha én megbocsátok másoknak, nekem is meg lesz bocsátva. Nem magam, hanem Isten által. Elnyerem a feloldozást. Mit kell mindezért tennem? Megbocsátani másoknak.

És magamnak?
Azt majd elvégzi helyettem valaki más!?

Mindezek után van okunk csodálkozni azon, hogy - imáink ellenére - képtelenek vagyunk a megbocsátásra?
A saját dolgunkkal minek törődni? Elég, ha betartjuk a szabályokat és minden elsimul.

Akkor hol van itt a szabad akarat, melyet oly bőszen hirdetünk?
Minek a buzgóság, ha önként vállaljuk a rabszolgaságot?
S még hozzá is tesszük: "Legyen meg a Te akaratod."

Nem kell, hogy megértsem. Lemondok a racionalitásról.
Eldobom mindazt, mit Isten teremtett. Elvetek mindent, ami földi, világi - mert Isten nem itt lakozik. Mégis elmegyek a házába, ami viszont itt van.

Elítélem a szexet, az öngyilkosságot. Pedig Isten teremtette. Pedig kulcs az Egyesüléshez, a Megismeréshez.
Nem számít, ez nekem nem kell.
Nekem Isten országa kell.

Apropó öngyilkosság!
Számos vallás elítéli, sőt, bizonyos helyeken megtagadják az öngyilkosoktól a végső, tisztes nyugalomba helyezést. Nem nyughatnak a temetőben.
Talán ők nem Isten gyermekei?
Ők bűnt követtek el? Minket pedig arra neveltetek, hogy eleve gyarlók és bűnösök vagyunk. Akkor hogy van ez?
Ők a szabad akarattal éltek? Ez is bűn? Akkor minek a szabad akarat?
Ha mindent e világon Isten teremtett, akkor hogyan száműzhet bárkit is olyan helyre, ahol ő nincs jelen?
Egyáltalán: létezik olyan, ahol Isten nincs jelen?

Azt mondjuk: az öngyilkosság nem más, mint önző cselekedet.
Akkor mi a szeretet? Sőt: mi a szerelem?

El tudod azt fogadni, hogy az öngyilkosság és a szeretet egy tőről fakadnak?
Ha nem, miért nem?

Mert az egyiket Isten teremtette, de a másikat nem?
Akkor ki?
És azt a kicsodát ki teremtette?

Mindaddig képtelen leszel a szeretetre és a szerelemre, amíg nem tudsz önző lenni.
Mi pedig nem tudunk önzőek lenni - bármennyire is azt hisszük magunkról, vagy mások vélik rólunk.
A legönzőbb emberi lény ugyanis a csecsemő. Mindaddig, amíg nem különül el és választja szét önmagát és a külvilágot. Addig a legönzőbb, és addig tud igazán szeretni, mivel még Egységélménye van.
Egységélménye, nem pedig Egységtudata!

A Tudat, a racionalitás a szabad akarat által adott lehetőség. Ígéret arra, hogy bármikor visszatérhetsz.

Aki kioltja az életet, nem tesz mást, mint megszabadul testének börtönétől. A kiszabadulás pedig nem lehet büntetés!

Tehát dönthetsz így: megerősítheted a racionalitást még több racionalitás által.
Vagy inkább betemeted a saját racionalitásodat a racionalitás alá?

Ha úgy érzed, hogy ez történik, rádöbbensz, hogy hazugságban élsz. A hazugságot pedig nem lehet leplezni. Ha mégis megpróbálod, csupán egyetlen eszközöd marad: a hazugság.

Dönthetsz úgy is, hogy elfogadod a racionalitást és hálát adsz érte. Ezzel megteremted magad számára a relativitás elérését.
Úgy gondolod, ehhez túl sok eddig tudásodat kellene semmissé tenned?

Valójában nem fogsz mást tenni, mint amikor felszáll egy légballon: e feleslegessé vált súlyoktól szeretettel szabadulsz meg.