Életünk legsötétebbnek vélt, legnyomorúságosabbnak megélt pillanataiban nem azt a legnehezebb megértenünk és feldolgoznunk, hogy ami történt, az szeretetlenségből született, hanem éppen azt nehéz átlátnunk, hogy minden Szeretetből fakad.

Nincs más Törvény.
Nincs más mozgató.

A hazugság nem a Szeretet megtagadásából származik, hanem a megtagadhatatlanságból.
Élet és Halál - mind a Szereteté.

A Szeretet hívja e világra az Életet - akárcsak a Halált.
Születés és gyilkosság - mind a Szereteté.

Kezdet és Vég: egyek.
Ahonnan kiindult, minden oda tér vissza: a Szeretetbe.

Amikor egy kapcsolatunk véget ér, rendszerint azt kérdezzük: "Hova tűnt a Szeretet?"
Csupán hazugság volt az egész? Nem szeretett?
Vagy én nem szerettem, s ezáltal nem lettem szeretve?
Ha pedig valaha is szeretett, mi változott meg? Mi söpörte el a Szeretetet?

Fájdalmunkat nem a szeretetlenség okozza. Hiszen szeretetlenség nincs, ezért nem tud fájni.
Legfeljebb fantomfájdalma van. Azt hisszük, hogy a Szeretet hiányzik, s a magunknak tett hazugság okozza fájdalmunkat.
A további kérdések pedig újabb késdöfések, melyeket mélyen magunkba mártunk, olykor meg is forgatva a pengét, vagy hosszú ideig magunkban hagyva. Így legalább lassan szivárog el belőlünk a fájdalom.

Ami a kapcsolatokat (és mindent) életre hívja, majd szétszakítja, az maga a Szeretet. Kiindul, majd önmagába visszatér. Egyedül mi nem ismerjük fel, ugyanis a mi három dimenziónkban meglehetősen korlátoltan érzékelünk. Azt hisszük, hogy ami elindult, ugyanúgy fog kinézni, mikor visszatér. Elveszünk a térben, amit magunk alkottunk.
Létrehoztuk a relatívitást, mégsem tudunk viszonyítani.

Állandó változásban élünk, mégsem akarunk róla tudomást venni.
Fájdalmasnak gondoljuk, így fájdalmasként éljük meg a változást. Pedig nincs benne fájdalom, csupán mi hozzuk létre.


A Szeretetben csupán változás van.
Éppen ezért a Szeretetben minden benne van. Düh, harag, bosszú, kéjvágy, gyilkosság... minden.
Egyszerre telt és üres. Minden benne van, mégis helyt kap mindaz, amit létrehozunk és beletesszük.
Ám ezután elfeledkezünk arról, hogy teremtettünk. Elfelejtjük, hogy mindaz, amit megálmodtunk, kimondtunk, megcselekedtünk, immár a Szeretet részévé vált.

Ezért nem tudunk megbocsátani.
Elfelejtjük, hogy mi magunk is teremtünk, szüntelenül alkotunk, s ezáltal bővítjük a Szeretet raktárát. Én is beletettem az enyémet, és Te is tiédet. Csak éppen azt nem látjuk, milyen jól megférnek egymás mellett.
Majd haragot érzünk a másik iránt. Azt hisszük, a mi kudarcunkat ő okozta - az ő holmija miatt esett ki a miénk.
Pedig együtt csináltuk. Közösen vittük véghez.

Így hát minden közös.
Semmi sincs külön.

Mert minden a Szeretetben van.