"Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő." - írja William Shakespeare.

A kérdés pedig nem az, hogy milyen szerepet játszunk, hanem az, hogy kiét játsszuk.
A saját szerepünket, vagy belebújunk egy jelmezbe, amit mások varrtak a saját szövegkönyvük szerint. Mert bizony sokszor vállalunk fel más szerepeket.

Persze az nem történhet meg, hogy Othello maszkjában lépünk színre a Bánk bánban. Vagy csak nem vesszük észre, mert mert látunk ki saját jelmezünk mögül?
Az élet legszebb és egyben legkegyetlenebb játéka megengedni, hogy mindkettő igaz legyen.

Gyakran látunk úgy másokat - barátokat, családtagokat, vagy éppen a társunkat -, mintha nem a saját helyükön lennének, mert valaki más szerepét játsszák. Gyönyörű, okos nőt, aki szenved párja hűtlensége miatt. Jóképű, ambiciózus férfit, aki a szerelem nevében senyved egy boldogtalan, megértéstől mentes kapcsolatban.
Számtalanszor feltesszük nekik a kérdést: "Miért nem veszed észre magad?".

A válasz korántsem egyszerű.
Az egyik lehetőség az, hogy a magukra öltött maskara már annyira megkopott, elcsúszott és rájuk simult, hogy nem látnak ki alóla, s ekkor a színész a szó kellemetlen értelmében azonosul a szereppel. Őrültként futkározik a mindennapi világban, s a koponyát kezébe szorongatva ismétli kiutat nem ismerő monológját.
Másféle azonosulás is létezik: amikor a látszólag mások által készített jelmez válik elválaszthatatlan részünkké. Érezzük kényelmetlenségét, de a szorítás egyben biztonságot is jelent - egészen addig, amíg az ölelés gyilkossággá nem válik. Igazából nem a maszk fojt meg bennünket, hanem mi saját magunkat.
S még ha sokszor fel is ismerjük, hogy a szerep nem a miénk, időként mégis jól esik visszabújni és játszani tovább. Jó azt mondani, hogy nem szeretsz. Jó azt mondani, hogy csak teher vagyok számodra - ahogy azt is jó mondani, hogy hamarosan meghalok.

Mi történik akkor, ha meghalok?
Nem vihetem tovább a szerepemet. Akkor leszek igazán felesleges. Jöhetnek a kellékesek feltakarítani, amit magam után hagytam. El kell vonszolni, hogy senkinek sem legyek útban - hiszen még valaki felbukhat rajtam a takarásban. Ott leszek csak igazán láb alatt.

Akkor tehát meg nem halhatok. Mit tehetek?
Újra és újra eljátszhatom a szerepet. Csak azt nem fogom észrevenni, hogy a történet tovább íródott. Már nem a haldoklási jelenetnél tartunk. Új szín vagy, új szereplők tűntek fel. Sem ők, sem a nézők nem fogják érteni agóniámat. Ekkor is útban leszek.

Akár élek, akár meghalok: útban leszek.
Ez a biztos jele annak, hogy nem a saját szerepemet játszom.


Ha a saját szerepemet alakítom, azáltal kapok megerősítést, hogy belesimulok a történetbe. S tudom, hogy semmi sem ér véget: sem a szerep, sem maga a mű. Nincs is előadás, és ugyanakkor folyamatos előadás van.

Ha a saját szerepemet játszom, azt onnan fogom tudni, hogy nem akkor válok igazán naggyá, nem akkor érek művésszé, amikor a színpadon állok, hanem amikor az előadás végeztével kilépek az utcára. Ám nem azáltal válok halhatatlanná, hogy megismernek, hanem azáltal, hogy nem ismernek meg. Nem fogok kitűnni a többiek közül. Nem fogok különbözni.
Éppen ez a különbtelenség fogja megmutatni nekem, hogy jó helyen, jó úton vagyok. Nem közömbös leszek, hanem egy. Nem különvált leszek, hanem egységben lévő.

Egymásnak fogunk tapsolni, és mindannyian egyszerre lépünk a függöny elé - saját illúzióink leple elé. Nem lesz fontosabb. Nem lesz művész és ripacs. Nem lesz színész és néző: mert mindenek leszünk.

Egyszerre leszünk kint és bent, fent és lent. S ami a legfontosabb: együtt.