Huszonnyolcadik metamorfózis

 2013.12.10. 00:02

"Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő." - írja William Shakespeare.

 

A kérdés pedig nem az, hogy milyen szerepet játszunk, hanem az, hogy kiét játsszuk.
A saját szerepünket, vagy belebújunk egy jelmezbe, amit mások varrtak a saját szövegkönyvük szerint. Mert bizony sokszor vállalunk fel más szerepeket.

Persze az nem történhet meg, hogy Othello maszkjában lépünk színre a Bánk bánban. Vagy csak nem vesszük észre, mert mert látunk ki saját jelmezünk mögül?
Az élet legszebb és egyben legkegyetlenebb játéka megengedni, hogy mindkettő igaz legyen.

Gyakran látunk úgy másokat - barátokat, családtagokat, vagy éppen a társunkat -, mintha nem a saját helyükön lennének, mert valaki más szerepét játsszák. Gyönyörű, okos nőt, aki szenved párja hűtlensége miatt. Jóképű, ambiciózus férfit, aki a szerelem nevében senyved egy boldogtalan, megértéstől mentes kapcsolatban.
Számtalanszor feltesszük nekik a kérdést: "Miért nem veszed észre magad?".

A válasz korántsem egyszerű.
Az egyik lehetőség az, hogy a magukra öltött maskara már annyira megkopott, elcsúszott és rájuk simult, hogy nem látnak ki alóla, s ekkor a színész a szó kellemetlen értelmében azonosul a szereppel. Őrültként futkározik a mindennapi világban, s a koponyát kezébe szorongatva ismétli kiutat nem ismerő monológját.
Másféle azonosulás is létezik: amikor a látszólag mások által készített jelmez válik elválaszthatatlan részünkké. Érezzük kényelmetlenségét, de a szorítás egyben biztonságot is jelent - egészen addig, amíg az ölelés gyilkossággá nem válik. Igazából nem a maszk fojt meg bennünket, hanem mi saját magunkat.
S még ha sokszor fel is ismerjük, hogy a szerep nem a miénk, időként mégis jól esik visszabújni és játszani tovább. Jó azt mondani, hogy nem szeretsz. Jó azt mondani, hogy csak teher vagyok számodra - ahogy azt is jó mondani, hogy hamarosan meghalok.

Mi történik akkor, ha meghalok?
Nem vihetem tovább a szerepemet. Akkor leszek igazán felesleges. Jöhetnek a kellékesek feltakarítani, amit magam után hagytam. El kell vonszolni, hogy senkinek sem legyek útban - hiszen még valaki felbukhat rajtam a takarásban. Ott leszek csak igazán láb alatt.

Akkor tehát meg nem halhatok. Mit tehetek?
Újra és újra eljátszhatom a szerepet. Csak azt nem fogom észrevenni, hogy a történet tovább íródott. Már nem a haldoklási jelenetnél tartunk. Új szín vagy, új szereplők tűntek fel. Sem ők, sem a nézők nem fogják érteni agóniámat. Ekkor is útban leszek.

Akár élek, akár meghalok: útban leszek.
Ez a biztos jele annak, hogy nem a saját szerepemet játszom.


Ha a saját szerepemet alakítom, azáltal kapok megerősítést, hogy belesimulok a történetbe. S tudom, hogy semmi sem ér véget: sem a szerep, sem maga a mű. Nincs is előadás, és ugyanakkor folyamatos előadás van.

Ha a saját szerepemet játszom, azt onnan fogom tudni, hogy nem akkor válok igazán naggyá, nem akkor érek művésszé, amikor a színpadon állok, hanem amikor az előadás végeztével kilépek az utcára. Ám nem azáltal válok halhatatlanná, hogy megismernek, hanem azáltal, hogy nem ismernek meg. Nem fogok kitűnni a többiek közül. Nem fogok különbözni.
Éppen ez a különbtelenség fogja megmutatni nekem, hogy jó helyen, jó úton vagyok. Nem közömbös leszek, hanem egy. Nem különvált leszek, hanem egységben lévő.



Egymásnak fogunk tapsolni, és mindannyian egyszerre lépünk a függöny elé - saját illúzióink leple elé. Nem lesz fontosabb. Nem lesz művész és ripacs. Nem lesz színész és néző: mert mindenek leszünk.

Egyszerre leszünk kint és bent, fent és lent. S ami a legfontosabb: együtt.

Nem az történik Veled, amit megérdemelsz, hanem az, amiről úgy hiszed, hogy megérdemled.

Requiem a Szeretetért III.

 2013.08.15. 23:21

Életünk legsötétebbnek vélt, legnyomorúságosabbnak megélt pillanataiban nem azt a legnehezebb megértenünk és feldolgoznunk, hogy ami történt, az szeretetlenségből született, hanem éppen azt nehéz átlátnunk, hogy minden Szeretetből fakad.

Nincs más Törvény.
Nincs más mozgató.

A hazugság nem a Szeretet megtagadásából származik, hanem a megtagadhatatlanságból.
Élet és Halál - mind a Szereteté.

A Szeretet hívja e világra az Életet - akárcsak a Halált.
Születés és gyilkosság - mind a Szereteté.

Kezdet és Vég: egyek.
Ahonnan kiindult, minden oda tér vissza: a Szeretetbe.

Amikor egy kapcsolatunk véget ér, rendszerint azt kérdezzük: "Hova tűnt a Szeretet?"
Csupán hazugság volt az egész? Nem szeretett?
Vagy én nem szerettem, s ezáltal nem lettem szeretve?
Ha pedig valaha is szeretett, mi változott meg? Mi söpörte el a Szeretetet?

Fájdalmunkat nem a szeretetlenség okozza. Hiszen szeretetlenség nincs, ezért nem tud fájni.
Legfeljebb fantomfájdalma van. Azt hisszük, hogy a Szeretet hiányzik, s a magunknak tett hazugság okozza fájdalmunkat.
A további kérdések pedig újabb késdöfések, melyeket mélyen magunkba mártunk, olykor meg is forgatva a pengét, vagy hosszú ideig magunkban hagyva. Így legalább lassan szivárog el belőlünk a fájdalom.

Ami a kapcsolatokat (és mindent) életre hívja, majd szétszakítja, az maga a Szeretet. Kiindul, majd önmagába visszatér. Egyedül mi nem ismerjük fel, ugyanis a mi három dimenziónkban meglehetősen korlátoltan érzékelünk. Azt hisszük, hogy ami elindult, ugyanúgy fog kinézni, mikor visszatér. Elveszünk a térben, amit magunk alkottunk.
Létrehoztuk a relatívitást, mégsem tudunk viszonyítani.

Állandó változásban élünk, mégsem akarunk róla tudomást venni.
Fájdalmasnak gondoljuk, így fájdalmasként éljük meg a változást. Pedig nincs benne fájdalom, csupán mi hozzuk létre.


A Szeretetben csupán változás van.
Éppen ezért a Szeretetben minden benne van. Düh, harag, bosszú, kéjvágy, gyilkosság... minden.
Egyszerre telt és üres. Minden benne van, mégis helyt kap mindaz, amit létrehozunk és beletesszük.
Ám ezután elfeledkezünk arról, hogy teremtettünk. Elfelejtjük, hogy mindaz, amit megálmodtunk, kimondtunk, megcselekedtünk, immár a Szeretet részévé vált.

Ezért nem tudunk megbocsátani.
Elfelejtjük, hogy mi magunk is teremtünk, szüntelenül alkotunk, s ezáltal bővítjük a Szeretet raktárát. Én is beletettem az enyémet, és Te is tiédet. Csak éppen azt nem látjuk, milyen jól megférnek egymás mellett.
Majd haragot érzünk a másik iránt. Azt hisszük, a mi kudarcunkat ő okozta - az ő holmija miatt esett ki a miénk.
Pedig együtt csináltuk. Közösen vittük véghez.

Így hát minden közös.
Semmi sincs külön.

Mert minden a Szeretetben van.

Gondolatok a tehetségről

 2013.05.31. 23:06

A tehetség Isten egyik legnagyszerűbb bizonyságtétele a szabad akaratról.

 

Bizonyságtétel, nem ígéret.
Az igazi Szeretetben - ahonnan a tehetség is fakad- nincsenek ígéretek, csupán bizonyságtételek és fogadalmak. Életünk választott párjának hűséget fogadunk, nem pedig ígérünk.

A kettő közötti különbség valójában roppant egyszerű.
A fogadalom által valami több lesz. Ha én teszem azt a fogadalmat, akkor én is több leszek, és Te is, aki fogadod. Mindazonáltal úgy leszünk többek, hogy nem voltunk kevesebbek. Ez a szabadság lényege.

Az ígéret által elköteleződés jön létre, mindkét irányban. Én is elkötelezem magam arra, hogy megtegyem azt, amire ígéretet tettem. Ha nem teszem meg, a magam és a Te szemedben is kevesebb leszek. Ráadásul ez a "kevesebb lehetek ígérete" folyamatosan szorongat engem.
Ugyanakkor elvárom tőled, hogy magasabb rendűnek tekints engem, mivel arra készülök, hogy valami jót tegyek veled, tehát nekem van valamim, ami neked nincs, vagy valamiből több van nekem, ezért tudok adni neked belőle. Így Te vagy a kevesebb.

A Szeretetben viszont nincsenek relációk, nincsenek különbségek.

A tehetség tehát nem a "valaki lehetek ígérete", hanem a "bárki lehetek fogadalma".
Hogy ki leszek, én döntöm el. Bennem van a lehetőség. Ezáltal pedig bebizonyosodik, hogy "nincs rossz vagy jó döntés, csak döntés van".
A tehetség mag. A tehetség hologram. Benne van az élet.

A tehetségre pontosan igaz az, amit Neale Donald Walsch ír az életről Párbeszédek Istennel című trilógiájának harmadik kötetében. Képzelj el egy számítógépes játékprogramot. Bárhogy játssz is, a gép mindig tudja, miként reagáljon a cselekvésedre, mert minden lehetőség benne van.
Éppen ilyen a tehetség is. Bármit is kezdj vele, működni fog. Ez a szabad akarat legdicsőbb megtestesülése.

Benne van az eleve elrendelés - hiszen bárhogy is cselekedj, már megvan a hozzá megfelelő reakció. Ugyanakkor még sincs benne - hiszen Te magad döntöd el, miként cselekszel.
Akár lépsz, akár mozdulatlanul vársz, a lehetőség készen áll.

A tehetség meditáció.
A forgószél középpontja, ahol csend van.

Ezért ha felismered magadban a tehetséget, éld át a fogadalom szentségét.
Tiszteld a szabad akarat bizonyságát, és add át magad a bizonyosságnak, miszerint minden Élet.

Huszonhetedik metamorfózis

 2013.05.06. 22:39

A létező legnagyobb hazugság bármire is ráhúzni, hogy nem Istentől való.

S kik hazudják ezt leggyakrabban? Éppen a vallások.
A hazugság pedig további hazugságokat és tévedéseket szülnek.

Erről a tőről fakad az a nézet is, mely szerint a világ minden szinten dualisztikus: Isten és a Sátán, Menny és Pokol. Tévedés és hazugság, mely azt állítja, hogy a kettő egymás ellen feszül.

Ezen az elven azt is állíthatnánk, hogy betegség és egészség, élet és halál, öröm és keserűség egymásnak ellentétei. Ez már nem relativitás, az ugyanis racionalitást feltételez.
A relativitás az Egységtudat előszobája.

Ezzel szemben a szétválasztottság mellőzi a racionalitást, csupán mi magunk üvöltjük mellünket verve, önmagunk felsőbbrendűségét hirdetve. A racionalitás felismer, megteremtve ezzel a szintetizáló relativitást, amely az Egységtudatba magasodik.
Gyökértelenségérzetünk így önmagunk becsapásának szüleménye: olyanok vagyunk, mint a fejjel lefelé elültetett facsemete. Gyökerünk hiába terjed és próbál mohón kapaszkodni, mindössze a levegőt markolja. Ezért fuldoklunk.

Ahelyett, hogy önmagunk segítségére kelnénk, olyan hazugságokkal oltjuk magunkat és gyermekeinket, amelyek tovább fokozzák a kilátástalanságot.

Szétválasztjuk az életet a haláltól, s nem értjük, miként létezhet élet a halál után. Nem látjuk a folyamatokat, nem látjuk a körforgást, amely az állandó változás motorja.
Azt mondjuk: az élet a halállal zárul. Azt viszont nem tudjuk elfogadni, hogy a halállal kezdődik az élet - hiszen az már véget ért.

Sok mindent ellenkező irányban látunk: úgy hisszük, hogy a halál az élet alatt van.
Éppen ezért elhitettük magunkkal és utódainkkal, hogy az élet mindenképpen halálba torkollik, mégpedig azáltal, hogy a test megöregszik, megbetegszik, legyengül. A halál test felett aratott diadalmát hirdetjük a lélek felülemelkedése helyett. Ezért hát elfogadjuk és megteremtjük magunknak a fájdalmas, leépüléssel járó halált - s így is halunk meg.

Meghalunk. Figyeld csak meg a szót: MEGhalunk. A magyar nyelv, s a benne élő lélek tudja, hogy a halál által többek leszünk, magasabb szintre emelkedünk. S mit teszünk: állandó harcot vívunk a halál ellen.
Önmagunk becsapásával pedig akkor szembesülünk, amikor a magunk által megteremtett valóságot sem tudjuk elfogadni. Szeretteink megöregszenek, megbetegszenek, s meghalnak - mi pedig ellenkezünk. Értelmetlen gyászba kezdünk.
Nem az a baj, hogy gyászolunk. A gyász értelmetlensége a baj.

Akkor hol van itt a racionalizmus?
Újraindul a homlokzatvédő mechanizmus: megmagyarázzuk, miért gyászolunk. Elhitetjük magunkkal, hogy ez természetes. Ám hogyan lehet valami természetes, belénk táplált, ha azt el kell magyarázni?

Ezt az ellentmondást leginkább a kisgyermekeknél érhetjük tetten: amikor mindennapi tetteinket megkérdőjelezik. "Anya, apa! Miért?"
S mi mit teszünk ezzel is? Elméletet gyártunk rá, s megmagyarázzuk, hogy a gyermek éppen finalista korszakát éli, amikor mindent megkérdőjelez. Ez is természetes, át fog rajta esni.

Gyermekeink ekkor tanulják meg a legtöbb tévedést és hazugságot. Számunkra ez a plántálás időszaka. Ám a beléjük ültetett mag nem csupán bennük fog hajtássá sarjadni, hanem később az ő gyermekeikben, unokáikban is. Mi pedig locsoljuk a gazt. Gondozzuk.
Nem vesszük észre, nem akarjuk észrevenni, hogy ez bizony vadhajtás.

Ám akkor kié ez a dudva? Istené? Vagy a Sátáné?
S ennyi hazugsággal, bűnnel a szívünkben vajon hova jutunk? A Pokolra? Vagy a Mennyországba?

Ha felteszed magadnak ezeket a kérdéseket, az azt jelenti, hogy a racionalizmusod elkezdett utat törni magának. Innentől - mint mindeddig is - a döntés a Te kezedben van: merre mész tovább?
Elkezdhetsz újabb teóriákat gyártani, elkezdhetsz hinni az egyensúlyban. Mondhatod azt, hogy hiába a temérdek rossz, a jó úgyis helyére billenti a mérleget.

Ha így döntesz, vallást választasz magadnak. Hátradőlsz, felemeled a kezeidet és azt mondod: történhet bármi, a végén úgyis jóra fordul.
Persze, mert van ha eleje, kell, hogy legyen vége is - elvégre ez az egyensúly. Most bizonyára azért történik rossz velem, hogy azt majd felválthassa a jó.

Észre sem veszed, és feltételeket teremtesz magadnak.
Persze, hogy nem veszed észre, hiszen a vallás maga is egy feltételrendszer.
Csak akkor nyersz megbocsátást ha... Csak azoké a Mennyek országa, akik...

Apropó megbocsátás!
"És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek."
A képlet tehát: ha én megbocsátok másoknak, nekem is meg lesz bocsátva. Nem magam, hanem Isten által. Elnyerem a feloldozást. Mit kell mindezért tennem? Megbocsátani másoknak.

És magamnak?
Azt majd elvégzi helyettem valaki más!?

Mindezek után van okunk csodálkozni azon, hogy - imáink ellenére - képtelenek vagyunk a megbocsátásra?
A saját dolgunkkal minek törődni? Elég, ha betartjuk a szabályokat és minden elsimul.

Akkor hol van itt a szabad akarat, melyet oly bőszen hirdetünk?
Minek a buzgóság, ha önként vállaljuk a rabszolgaságot?
S még hozzá is tesszük: "Legyen meg a Te akaratod."

Nem kell, hogy megértsem. Lemondok a racionalitásról.
Eldobom mindazt, mit Isten teremtett. Elvetek mindent, ami földi, világi - mert Isten nem itt lakozik. Mégis elmegyek a házába, ami viszont itt van.

Elítélem a szexet, az öngyilkosságot. Pedig Isten teremtette. Pedig kulcs az Egyesüléshez, a Megismeréshez.
Nem számít, ez nekem nem kell.
Nekem Isten országa kell.

Apropó öngyilkosság!
Számos vallás elítéli, sőt, bizonyos helyeken megtagadják az öngyilkosoktól a végső, tisztes nyugalomba helyezést. Nem nyughatnak a temetőben.
Talán ők nem Isten gyermekei?
Ők bűnt követtek el? Minket pedig arra neveltetek, hogy eleve gyarlók és bűnösök vagyunk. Akkor hogy van ez?
Ők a szabad akarattal éltek? Ez is bűn? Akkor minek a szabad akarat?
Ha mindent e világon Isten teremtett, akkor hogyan száműzhet bárkit is olyan helyre, ahol ő nincs jelen?
Egyáltalán: létezik olyan, ahol Isten nincs jelen?

Azt mondjuk: az öngyilkosság nem más, mint önző cselekedet.
Akkor mi a szeretet? Sőt: mi a szerelem?

El tudod azt fogadni, hogy az öngyilkosság és a szeretet egy tőről fakadnak?
Ha nem, miért nem?

Mert az egyiket Isten teremtette, de a másikat nem?
Akkor ki?
És azt a kicsodát ki teremtette?

Mindaddig képtelen leszel a szeretetre és a szerelemre, amíg nem tudsz önző lenni.
Mi pedig nem tudunk önzőek lenni - bármennyire is azt hisszük magunkról, vagy mások vélik rólunk.
A legönzőbb emberi lény ugyanis a csecsemő. Mindaddig, amíg nem különül el és választja szét önmagát és a külvilágot. Addig a legönzőbb, és addig tud igazán szeretni, mivel még Egységélménye van.
Egységélménye, nem pedig Egységtudata!

A Tudat, a racionalitás a szabad akarat által adott lehetőség. Ígéret arra, hogy bármikor visszatérhetsz.

Aki kioltja az életet, nem tesz mást, mint megszabadul testének börtönétől. A kiszabadulás pedig nem lehet büntetés!

Tehát dönthetsz így: megerősítheted a racionalitást még több racionalitás által.
Vagy inkább betemeted a saját racionalitásodat a racionalitás alá?


Ha úgy érzed, hogy ez történik, rádöbbensz, hogy hazugságban élsz. A hazugságot pedig nem lehet leplezni. Ha mégis megpróbálod, csupán egyetlen eszközöd marad: a hazugság.

Dönthetsz úgy is, hogy elfogadod a racionalitást és hálát adsz érte. Ezzel megteremted magad számára a relativitás elérését.
Úgy gondolod, ehhez túl sok eddig tudásodat kellene semmissé tenned?

Valójában nem fogsz mást tenni, mint amikor felszáll egy légballon: e feleslegessé vált súlyoktól szeretettel szabadulsz meg.

Egy gondolat - egy mondat XXXVII.

 2013.04.12. 17:18

A Szerelemben csak két hazugság létezik: az egyik az, hogy elmúlik, a másik pedig az, hogy örökké tart.

Egy gondolat - egy mondat XXXVI.

 2013.02.05. 22:52

Ha szerelmes akarsz lenni, az elkerülhetetlenül együtt jár önmagad feladásával.
Amennyiben viszont hajlandóvá válsz szeretni, az önmegismerés új útjaira lépsz.

Egy gondolat - egy mondat XXXV.

 2013.01.11. 23:25

Ha azt kérdeznéd tőlem, miből fogod tudni, hogy Ő az, azt válaszolnám: nézz a szemébe, s ha kérdés helyett választ látsz benne - megtaláltad.

Egy gondolat - egy mondat XXXIV.

 2013.01.08. 22:21

Sose azt kérdezd, készen vagy-e, hanem azt: készen állsz-e?!

Boldog, mert Új

 2013.01.07. 23:08

Boldog Új Évet kívánsz - de vajon belegondoltál már abba, mit is rejt valójában ez a mondat?

Közhelyként hangzik, s sokszor akként is kezeljük.
Ugyan már, miért lenne más a következő év? Ugyanazt görgetjük tovább, semmi sem lesz más, minden csak folytatódik.

A látszólagos közhelyre ugyanaz felel: ha így gondolod, valóban így is lesz.

Életünk során újra és újra kudarcokba, válságokba merülünk. Egy darabig elidőzünk bennük, majd feltesszük a kérdést: miért történt ez? Miért történik újra és újra? Mit csinálok rosszul?

Ilyenkor érdemes még inkább magunkra figyelnünk: szavainkra, gondolatainkra.

Az akadály ugyanis nem azt jelenti, hogy körülöttünk minden vég nélküli lejtő felé tart. Épp ellenkezőleg: valahol ellentmondás támadt.

Legtöbbször ez történik, ám nem vagy csak nagyon ritkán - legjobb esetben még nem későn - vesszük észre.
Ha valamivel problémánk támad, annak leggyakoribb oka az, hogy a véleményünk, vélt tudásunk és valódi tapasztalatunk nem azonos.

Hol érhető ez tetten? Leginkább a számunkra legfontosabbnak tartott területeken - legyen az pénz, egészség, szex: bármi.
Ha már tudatosult bennünk, melyik vagy melyek ezek a területek, érdemes megvizsgálnunk, milyen előzetes tudással és milyen tapasztalatokkal rendelkezünk róluk, s hogy vajon a kettő ellentmond-e egymásnak.

A pénz, a szexualitás (és sokszor maga a boldogság) kényes pontok. Nem csak azt érdemes figyelembe vennünk, milyen előzetes tudással bírunk róluk, hanem mi jellemzi a hozzájuk kapcsolódó kifejezéseinket, beszédfordulatainkat, szóhasználatunkat.
Leggyakrabban nem a legmagasztosabb kifejezéseket, jelzőket társítjuk hozzájuk.

S most nézzük meg, mit teszünk, hogyan cselekszünk, mire vágyunk mindezekkel kapcsolatban?
Összeférnek?

Általában véve elmondhatjuk, hogy legtöbb gondunk forrása abból fakad, amikor az elképzeléseink, tehát mindazon érzelmünk, vélekedésünk, feltételezésünk, amelyek nem közvetlenül belőlünk, hanem másoktól (szüleinktől, tanárainktól, barátainktól, a számunkra fontosnak tartott személyektől) származnak, ellentmondásba kerülnek a saját tapasztalatainkkal. "Legjobb esetben" csupán a hozzájuk kapcsolódó manifesztációt tesszük lehetetlenné, rosszabb esetben bűntudatunk támad.

Ugyanis mit gondolunk a pénzről, vagy éppen a szexről? Azt, hogy mocskos dolgok, s a velük való manipuláció erkölcstelen, egyenesen kivetnivaló. Eközben pedig panaszkodunk, vágyakozunk.

Hogyan lehet megvetendő az, amire igenis szükségünk van?
Ha ezt a kettőt úgy párosítjuk össze, hogy annak eredményeként önmagunkat is erkölcstelennek tartjuk, máris elérkeztünk a bűntudathoz, ami az önellentmondás legkárosabb formája. Ebből táplálkozik a politika, erre alapoznak a zsarnokság különböző képviselői. Gyakran erre építenek azok, akiket a legfontosabbnak, s a legtisztábbnak tartunk.

Számtalan hasonló paradoxonnal élünk - és szenvedünk - együtt.
Jó néhány mélyen nyelvünkben és elménkben él. Azt képzeljük például, hogy az igaz szerelemhez hozzátartozik a szenvedés is. "Nincsen rózsa tövis nélkül."
S mi történik valójában? Esélyt sem adunk arra, hogy az igaz szerelmet megismerjük az ő valódi formájában, hiszen a priori (tapasztalat előtti) ítéletekkel vesszük körül. Pontosabban: az esélyünk adott arra, hogy megismerjük, ám úgy fog elénk tárulni, ahogy azt mi magunkban megalkottuk.

Csakhogy amikor a szenvedés is jelentkezik, becsapottnak, csalódottnak fogjuk érezni magunkat. Úgy véljük, ez hazugság: miért kell így lennie? A válasz pedig: nem kell - mi képzeltük el így.

Igazunk van: valóban hazugság. Nagyszerűen ráérzünk.
Csakhogy ettől a kép nem változik.

Mit tudunk tenni?
Egyértelmű, hogy a tapasztalatainkat nem tudjuk megváltoztatni, azok ugyanis nem viszonylagosak. A tapasztalat a lehető legigazibb. Nem csupán azért, mert a miénk, hanem azért is, mert változtathatatlan.

Egyedül az előzetes tudásunkkal, előítéleteinkkel tudunk operálni - ezek ugyanis a legkönnyebben megingathatók. Ha pedig sikerült őket fellazítani, azt onnan fogod tudni, hogy hirtelen hatalmas káosz kerekedik körülötted - a hazugság ugyanis mindennél jobban fél attól, hogy lelepleződik, s amint az első erre utaló jelet észleli, rögtön veszélyben fogja érezni magát. S mit tud tenni: támadni fog, ugyanis úgy hiszi, ez a legjobb védekezés. Ellened fog fordulni.

Számodra pedig ez lesz annak a jele, hogy valótlan.

Légy felkészült: minél több vélekedésedet és minél módszeresebben próbálsz megingatni, látszólag annál nagyobb bajba fogsz kerülni - pláne, ha a legérzékenyebbeket veszed célba.
A vélekedéseink ugyanis változtathatók, ám ők maguk mindent elkövetnek a változás ellen. Foggal körömmel ragaszkodnak, ám nem azért, mert Neked szükséged van rájuk - éppen ellenkezőleg: Nélküled mit sem érnek.

Még pedig azért, mert nem osztályrészük az elfogadás.
Az elfogadás ugyanis mentes az előítéletektől; az elfogadás a tapasztalatban gyökeredzik.
Az elfogadás azonnal megöli a vélekedést, így ez utóbbi számára az elfogadás a legádázabb ellenség.

Az elfogadás viszont alázatos: ezért ha a vélekedések záporozzák, a békesség kedvéért hajlandó elhallgatni és visszavonulni. Ám ebben rejlik a lényeg is: csupán visszavonul, nem hal meg.

Csakhogy a visszavonulással a feszültség mindössze átmenetileg csökken, az előzetes tudás pedig még inkább agilissá válik, egyre nagyobb erőfeszítéseket fog azért tenni, hogy a tapasztalatot s a vele járó elfogadást kordában tartsa.
Ekkor két eshetőség támad: vagy a vélekedés veszi át az uralmat, vagy az egyre több energiába kerülő erőfeszítéseknek köszönhetően felemészti önmagát. Az első a tökéletes kudarc, a másik a végkimerülés útja.
Lehet, hogy előbb vagy utóbb a harc önmagát őrli fel, ám ebben mi magunk is a lángok martalékává válhatunk.

Amit tehetünk, az a tapasztalataink előtérbe hozása, ami egyedül a cselekvés által érhető el.
A vélekedés ugyanis nem hajlandó a cselekvésre - vagy ha igen, legfeljebb retorziót hajt végre.

A tapasztalat tiszta formája a cselekvés.
Mi pedig úgy élünk, hogy előbb beszerezzük a szükséges információkat, s csak akkor teszünk bármit, ha az előzetes ismeretek által biztonságosnak gondoljuk. Nem szívesen kockáztatunk.

Pedig sokszor kockáztatnunk kell azért, hogy előítéleteink megváltozzanak, feloldódjanak.

Tudjuk, hogy a gondolat szóvá, a szó pedig cselekedetté formálódik.
Amire jelen esetben szükségünk van, az a gondolat átalakítása. Tehetjük ezt közvetlenül is, ám rendkívüli önkontroll kell hozzá, ami könnyen még nagyobb fokú óvatosságba, s így kínzó önkorlátozásba fulladhat.
Így tehát meg kell fordítanunk a Teremtés sorrendiségét. Meg kell tanulnunk cselekedni, tapasztalataink alapján beszélnünk, s így gondolataink is a helyes mederbe terelődnek.

Az új cselekedet végül új gondolatot szül.
Így érhetjük el saját boldogságunkat.

Boldog lesz a szó, s boldog a gondolat - mert Új.

A várakozás ünnepe

 2012.12.10. 12:06

Te hogyan készülsz az Ünnepekre?

A kérdést mostanában bizonyára gyakran hallod. Ám elgondolkodtál már a szavakon? Töprengtél valaha azon, mit is jelent ez a kérdés?

Tegyük fel máshogy: Te hogyan vársz?
Képes vagy ünnepé tenni a várakozást?


A várakozás csodája abban rejlik, hogy ha nem cselekszel, amire vársz, mégis megtörténik.
Persze, igaz ez akkor, ha tudjuk, mire várunk. Igaz akkor, ha várakozásunk tárgya "menetrendszerűen" érkezik. Vajon máskor is igaz?

Mi történik akkor, amikor "csak" várunk anélkül, hogy tudnánk, mire?

Ha képesek lennénk erre, akkor megélhetnénk és megtapasztalhatnánk a valódi csodát.
Csakhogy nekünk ez nem megy. Nem ezt látjuk, nem ezt tanultuk. Nekünk folyamatosan azt mondják: ha akarsz valamit, hát tégy is érte.

Mi pedig gondolkodás nélkül beleugrunk a játékba - önmagunk féktelen üldözésébe.
Teszünk, teszünk, s végül a csalódottság keserűségébe fulladunk: hiába érezzük úgy, hogy építettünk, amit vártunk nem jött el.
Mindent elkövetünk azért, hogy ne kelljen várnunk.

Agyonütjük a pillanatot, az ünnep csendjét túlharsogjuk.
Nem tudunk várni. Nem tudunk nem cselekedni.

Elfelejtettük megfigyelni a Természetet. Sokszor már észre sem vesszük az új évszak közeledtét.
Mi csak a cselekedetet vagyunk hajlandóak ünnepelni.

Az elmúlt napokban - ha látogattad a közösségi oldalakat - a legtöbben azt kiabálták, hogy havazik. Az emberek valósággal megőrültek, bejegyzéseket, képeket tettek közzé a havazással kapcsolatban.
Ez történt az egyik nap, ám ha legközelebb kinyitottad az újságot, oldalakon keresztül olvashattad, hogy a hó micsoda fennakadásokat és számos balesetet okozott.

Miért történik ez?
Azért, mert annyira a pillanatnak szenteljük figyelmünket, hogy elfelejtünk várni. S ami még fontosabb: elfelejtünk felkészülni.
S ha készülődünk is, azt csupán a várt pillanatért tesszük - ami pedig szinte azonnal szertefoszlik.
Türelmetlenül nyitogatjuk az adventi naptárat, dühös mozdulattal tépjük noteszünk lapjait. "Minden nappal közelebb"- mondjuk magunknak és egymásnak, ám azt nem vesszük észre, hogy amint ráköszönt a várva várt pillanat, minden nappal távolabb is kerülünk tőle.
A múlttal egész egyszerűen nem foglalkozunk. S mégis, arra nosztalgikus szomorúsággal gondolunk. Mindössze annyit érzékelünk belőle, hogy elmúlt.

Figyeld meg: a "jó ünnepek" előtt, s a "rossz ünnepek" után kezdünk lázasan valamilyen cselekedetsorba.

Karácsony előtt egymást tapossuk azért, hogy a legszebb ajándékot szerezzük be. A halál, a temetés után pedig akár évekig tartó gyászba kezdünk. Az örömet lelkesedéssel fogadjuk, a bánatot keserűséggel követjük.

Az érdekes éppen az, hogy a lelkesedés nem mindig hozza meg a várt örömet, ellenben a bánatot követő keserűség annál több szomorúságot hoz életünkbe.
Mit jelent ez?
Azt, hogy a bánatban otthonosabban mozgunk, ha úgy tetszik, jobban érezzük magunkat benne, mint az örömben.

Ám a valódi gond nem csupán ebből áll.
Valójában azt hisszük, hogy az öröm a Szeretetből, a bánat pedig a Gyűlöletből, a Félelemből fakad. Jogunkban áll ezt hinni, ám akkor érdemes felkészülnünk arra, hogy amíg ennek megfelelően élünk, saját pusztulásunkba taszítjuk magunkat. Ha a Szeretetben nem tudunk kiteljesedni, ellenben a Gyűlöletben, a Félelemben el tudunk merülni, addig felesleges bármi jóra számítanunk.

Márpedig mi azt képzeljük, hogy ha jót teszünk - tehát ha Szeretetből cselekszünk -, akkor jó történik velünk, ha pedig a Gyűlölet, a Félelem vezérel, akkor a halált a magunk nyakába varrjuk. S mi történik valójában? Az utóbbi stimmel.

Akkor viszont az előbbi miért nem így történik?
Pontosan azért, mert ameddig a Gyűlöletbe és a Félelembe sokkal több energiát fektetünk, addig az őket működtető törvények sokkal hamarabb és sokkal könnyebben fognak hatni, mint a Szereteté, amibe nem szívesen invesztálunk.

Ezt pedig igen hamar, már gyermekkorunkban megtanuljuk.
Arra nevelnek minket, hogy ha valaki nem Szeretettel fordul felénk, arra ne vesztegessük az erőnket és az időnket. Azokkal foglalkozzunk, akik megérdemlik azt - akik megérdemlik a Szeretetet.
Ebből máris megtanuljuk, hogy a közömbösségre közönnyel, a Szeretetre pedig rajongással válaszoljuk - ahogy azt is, hogy a Szeretet érdem kérdése. Nem jár mindenkinek. Ezzel egyidejűleg azt érzékeljük, hogy ha valaki nem foglalkozik velünk, vagy nem Szeretettel fordul felénk, akkor mi (aktuálisan) nem vagyunk érdemesek a mások szeretetére - tehát nincs bennünk semmi olyan, amiért szerethetőek lennénk.
Még mielőtt felépítenénk magunkat, máris a hiány felé tendálunk.

Azt kevésszer (vagy soha sem) halljuk, hogy ha valaki nem viszonozta azt a Szeretetet, amit mi felé sugároztunk, akkor ne csüggedjünk, próbálkozzunk újra. Előbb vagy utóbb át fogjuk melegíteni őt.
Arra nem tanítanak bennünket, hogy az a másik talán nem szereti önmagát, ezért nem tud felénk Szeretettel közelíteni. Bár gyakran megsejtjük, hogy ez áll a háttérben, ilyenkor inkább elfordulunk, s hibáztatni kezdjük a másikat.
S mi történik akkor, ha éppen mi magunk vagyunk azok, akik nem szeretik önmagukat? Akkor bizony - törvényszerűen - minket fognak vádolni ahelyett, hogy újra és újra Szeretettel fordulnának felénk.

Mi pedig ezt örököljük és adjuk tovább generációról generációra.
Tanuljuk és tanítjuk a hazug Szeretetet.


Mit tanulunk és mit tanítunk Adventről?
Azt, hogy a jóért tenni kell - nem pedig azt, hogy várni. Azt tanuljuk és tanítjuk, hogy a Szeretetet - ha másképp nem értük el - most megvásárolhatjuk. Most aztán tehetünk azért, hogy kiérdemeljük. Ha máshogy nem, hát így. Valahogy el kell érni - azért pedig tenni kell.

Közben pedig azzal tömjük gyermekeink fejét, hogy a Úr eljövend s nagy boldogság lepi el a földet.
S talán még haza sem érünk a templomból vagy éppen a kirakodó vásárból, máris veszekszünk; hibáztatjuk, zsaroljuk egymást. (Aktívan is demonstráljuk a hazug Szeretetet.) Gyermekünk pedig könnyes szemmel néz maga elé: "Hol van az a boldogság, amit ígértek?" Ha pedig úgy érzi, még tett is azért, hogy bekövetkezzen, a csalódottsága mellé társul az önvád is.

Tanítottad valaha is várni a gyermekedet?

Miért nem tesszük?
Több oka is van. Az egyik az, hogy mivel az állandó tettvágy "hiperaktív eufóriájában" élünk, úgy tartjuk, várni annyit tesz, mint mit sem tenni - a semmittevés pedig bűn. Haszontalan dolog, márpedig nekünk hasznosnak kell lennünk. Akkor leszünk valakik. Akkor fognak minket szeretni.

A másik oka az, hogy a várakozás nem lehet hiteltelen.
Pedig mi sajnos hiteltelenek vagyunk. A várakozás csodáját akkor tudjuk csak megélni, ha elfogadjuk, hogy a Szeretet nem érdemfüggő. Mindaddig hiába mondjuk gyermekünknek, hogy "Bármi is történjék, szeretni foglak", ha az első szerintünk téves cselekedetéért megszidjuk.
Mondhatjuk, hogy nekünk nincs szükségünk ajándékra, hogy ne költsön ránk, ha mi ezalatt minél drágább és minél robusztusabb ajándékon törjük a fejünket.

A világ mondhatja ránk, hogy értékesek vagyunk, ha eközben napjainkért és filléreinkért folytatunk küzdelmet.

A hiteltelenség csakis egyetlen módon érhető el: folytonos cselekedet által.
A Szeretet a várakozás áldásában mutatkozik meg.

Huszonhatodik metamorfózis

 2012.11.18. 16:38

Az élet egy cseppet sem igazságos.

Legalább is a mi értelmezésünkben nem az.

Hogy tekintünk mi az igazságra?
Nagyjából éppen úgy, mint a boldogságra: elvárásokkal és tettek nélkül.

Azt gondoljuk, az igazság jár mindazért, amit eddig tettünk. Úgy véljük, ha jót s jól cselekszünk, minket megillet az igazság.

Ám az élet nem így működik.

Mindannyian elmondhatjuk, hogy vannak sérelmeink, amelyek az igazságtalanságból fakadnak.
Ha lenne igazság, akkor a küzdelmeink jutalomra találnának. Ha lenne igazság, akkor a bűntelenek nem szenvednének, elkerülné őket a betegség, s nem történnének értelmetlennek tűnő halálesetek.

Ha lenne igazság, az igaz emberek s az ártatlanok kegyben részesülnének.

Sokszor összetévesztjük az igazságot az ítélkezéssel.
Ez az általunk igazságnak nevezett "valami" szétválaszt minket bűnösre és bűntelenre, s a bűnöst bünteti.

Figyeld csak meg, mi minden rejlik a szavakba: a bűnöst bünteti.
Önmaga ellen tesz.

Sokszor a jogot és az igazságot azonosnak véljük.
Emiatt azt képzeljük, hogy az igazság rajtunk kívül álló.
Épp olyan elkorcsosultnak látjuk, mint a szeretetet és a boldogságot.

Mindezekért görcsösen dolgozunk, s verítékünkért cserébe feloldozást várunk.
Majd amikor ez elmarad, csalódottan, keserűen kiáltunk fel: "Hol van az igazság?"

Ott tévedünk, amikor azt hisszük, hogy az igazság értünk, sőt, helyettünk van.
Olyannyira bízunk benne, hogy ledobjuk magunkról a szabad akaratot, ezáltal tehetetlenné téve önmagunkat.
Azt mondjuk: "Én megtettem, ami tőlem tellett. Innentől átadom magam az igazságnak."

Érdekes megfigyelni, hogy az igazsággal kapcsolatban pontosan ellenkezőképpen cselekszünk, mint a hittel kapcsolatosan. A vallás arra tanít minket, hogy gyarló, bűnös emberek vagyunk, s szüntelenül tennünk kell a bűnbocsánatért, a feloldozásért, az üdvözülésért.
Hogy tesszük mindezt? Magunkat vádoljuk, s buzgón keressük önmagunkban a hibát. Ám ahelyett, hogy vélt, megtalált hibáinkat az önmegismerés és az önelfogadás eszközeként használnánk, Istentől várjuk a megbocsátást.
Istentől, s nem magunktól.

Mókuskerékbe űzzük magunkat, észre nem véve, hogy lassan őrlődünk a bűn és a feloldozás véget nem érő tébolyában. Egy pillanatra sem tanulunk hibáinkból, helyette újra vétkezünk, majd ismét esdeklünk a megváltásért.

Elvégre miért is tennénk másként, ha Isten újra és újra megbocsát nekünk?
Milyen jóságos ítélőszék előtt állunk... Tegyünk bármit, elég vállalnunk a bűnhődést és az önmarcangolást, s lám: máris fel lettünk oldozva.

Hitünkben tehát mindig bűnösek vagyunk.
Ezzel szemben mit teszünk mindennapi életünk során? Abban a hiszemben cselekszünk, hogy "jótét helyébe jót várj". Elegendőnek tartjuk helyesen eljárni, s várjuk a csodát. Netán még elismerően megveregetjük vállainkat: "Ez így helyes!" - s várjuk a jutalmat... ami nem érkezik meg.

Ezzel pedig kezdetét veszi a vádaskodás, ami pontosan ellenkező lesz a hitben remélt bűnbocsánattal.

Melyik a helyes út?
Azt kell mondjam: egyik sem.

Hiszen az életben nincsenek kijáró jutalmak. Az élet nem piac, ahol saját értékeinket másra cserélhetjük.
Nem csupán pénzért nem vehetsz szeretetet, boldogságot, vagy éppen igazságot: az életedért sem!

Mi az, amit tehetsz?
Először is fel kell ismerned és el kell fogadnod a karma törvényét - mint igazságot.
Ugyanakkor azt is tudnod kell, hogy tetteid nem csupán önmagadra hárulnak: mindenre és mindenkire hatással vagy. S ami még ennél is fontosabb: senki nem fog ellened fordulni. Bárhogy tégy, támogatni fognak.

De csak akkor, ha élsz a szabad akarattal.
Ha megpróbálod átruházni másra: el fognak fordulni Tőled.
A Te akaratod a Tiéd. Nem adhatod másnak.

A szabad akarat arról is szól, hogy mindaz, amit teszel: önmagadért teszed.
Nem érdekből, nem zsarolásból. Elfogadod, hogy bármi is történik, szabad akaratodból cselekszel.
Fontos, hogy semmi se várj érte cserébe.

Ne azért szeress valakit, hogy ő viszont szeressen Téged.
Ne azért neveld a gyermekeidet, hogy ők hálásak legyenek Neked.

Ha mindezt elvárod, pontosan az ellenkezője fog történni. Az életed pokollá fog változni - saját szabad akaratod poklává.

Bármi is történjék: Érted történik.
Ebben rejlik az Igazság.

Gondolatok a boldogságról

 2012.11.17. 13:58

Ha megkérdeznélek: "Mi a boldogság?", vajon miként felelnél?

Bármi is lenne a válaszod, azt mondanám: "Most arról beszélsz, hogy mi a boldogság, vagy arról, Neked mit jelent?" S még valamit kérdeznék: "Te miben látod meg a boldogságot?"

A boldogságot leggyakrabban kívülről jövőnek hisszük - s ami még különösebb: a boldogságot hiányként éljük meg. Nem a jelenlévő érzésekben, személyekben, egy szóval sosem a MOSTban találjuk meg. Jövőképnek, s azon belül is hiányzó, talán el sem jövőnek látjuk.

Képzeljük el, mennyire nyomasztó és beteges lenne a világ, ha a boldogság mindig a hiányban jelenne meg. A betegek az egészségben, a szegények a gazdagságban látnák meg. Azt mondjuk, ez így még rendben is lenne, de akkor mi lenne az egészségesekkel, a gazdagokkal? Bizonyára nem a nyomorban vélnék felfedezni a boldogságot.

Persze ez így valóban irreális. Már csak azért is, mert ha mindig így tekintenénk a boldogságra, sosem érnénk el azt - s a boldogságvágy tenne minket boldogtalanná.

Ha körülnézel, láthatod, hogy éppen ez történik.

Mindaddig nyomasztó és beteges lesz a világ, amíg látásunkba vakulunk bele.
Mindaddig képtelenek leszünk elérni és megélni a boldogságot, amíg csak hajkurásszuk s szüntelenül vágyjuk azt.
Amíg csak a gázpedált tapossuk s egy percre sem lépünk a fékre, amíg nem állunk meg azért, hogy szemügyre vehessük, hol is vagyunk, addig nem fogunk célba érni. Csak előre megyünk, s valójában a célt kergetjük magunktól egyre távolabb.

A sport sem öncélú, hiszen mennyire szegény és rideg lenne, ha csak azt a pillanat számítana, amikor átszakítjuk a célszalagot. Értelmét vesztené, ha minden erőfeszítésünk csupán egyetlen másodpercért történne.
Még ha ez is történik, koránt sem a MOST megéléséről beszélünk. A starttól a célig: az nem most. Az a jövő.

A MOST csodája, hogy mindig máskor van - s mégis mindig ugyanakkor. Éppen ezért nem ismeri sem a múltat, sem a jövőt. (Agykontrollosok között ez jól ismert tény, hiszen tudják, hogy a jövőben kitűzött célért mindig csak a jelen pillanatban lehet tenni.)

Ám ez nem csak az ő igazságuk: mindannyiunké.
Ha a boldogságot mindig csak a jövőben tudjuk elképzelni, akkor teljesen felesleges, hogy most, ebben a pillanatban bármit is tegyünk érte. Ha pedig csak deficitként, hiányként látjuk, akkor az is hasztalan, hogy leltárt készítsünk arról, amink van.

Ha megkérdezném Tőled: "Te teszel valamit a hiányért?", valószínűleg nem értenéd a kérdést, s bolondnak néznél. "Miért tennék akármit is hiányért? Nem akarom, hogy bármiben hiányt szenvedjek. Miért akarnék rosszat magamnak?"

Majd újabb kérdést tennék fel: "S akkor mit teszel ellene?". Feltehetőleg hosszas felsorolásba kezdenél, én pedig megkérdezném: "Gondolod, hogy bárminek is jó, ha ellene teszünk?"
"Miért érdekeljen engem, hogy ami ellen teszek, az neki jó-e? A lényeg, hogy nekem ártana, s én ezt előzöm meg."

Gondolod, hogy csak úgy tehetünk magunknak jót, ha valamivel szemben cselekszünk? Szükséges bárminek is ártani csak azért, hogy nekünk jobb legyen?


A boldogságtól pontosan azt várnánk el, hogy az nekünk jó legyen. Az már mellékes, hogy mindezért ki és mi ellen kell tennünk.
Sokan úgy képzeljük, hogy a boldogsághoz alapok kellenek, amelyek nélkül mindez csak kósza ábránd, lesújtó valóság. A lélektan Abraham Maslow piramisát alkalmazza a boldogság, az önmegvalósítás szemléltetésére. Az elmélet szerint ahhoz, hogy képesek legyünk megvalósítani önmagunkat (s ezáltal boldogok legyünk), fokonként kell építkeznünk. Amíg fizikai szükségleteink nincsenek kielégítve, s nem érezzük magunkat biztonságban, addig az önmegvalósítás nem jöhet létre.

Tény: éhesen, fázva, kiszolgáltatottan a boldogság nem képzelhető el. Ezt nem vonhatjuk kétségbe. A társadalom pedig kezeskedik azért, a piramis alsó fokai nélkül valóban ne érhessük el az önmegvalósítás emeletét. Ám azt is meg kell jegyeznünk, hogy az elmélet akkor lenne tökéletes, ha az önmegvalósítás folyamata megfordítva is működne. Ha szellemileg, lelkileg, spirituálisan megvalósítanánk önmagunkat, akkor mindez visszahatna az alsóbb szintekre is. Egy racionális példával élve: ha a társadalom szempontjából hasznos feladatokat vállalnánk, akkor elvárhatnánk, hogy fizikai biztonságérzetünk is kialakuljon.
Hiszen arra intettek minket, hogy tanuljunk, küzdjünk, hogy minél értékesebbé, s a társadalom szempontjából minél hasznosabbé váljunk. Elénk tettek tehát a jövőbeni boldogság halovány képét, s mi pedig ráléptünk a gázpedálra, mindkét lábunkkal padlóig nyomva azt, hogy célba érjünk.
A megérkezés pedig elmaradt.

Miért történhetett ez? Azért, mert torz képet kaptunk. Abba a híg mesébe dédelgettek minket, s mi magunkat, hogy az élet, a társadalom igazságos - ezt a képet pedig igyekeztünk mindenre ráhúzni, hogy az igazságot elfedhessük vele.
Ebben a képben a cselekedeteink aprópénzzé válnak, mi pedig elvárásokat támasztunk magunkkal és másokkal szemben, ezáltal megtanultunk érdekből cselekedni. Ezt tesszük a szocializáció minden egyes színterén - sajnos az istenhitben és a párkapcsolatban is.
Gyermekkorunktól kezdve szüleinktől, majd később tanárainktól, barátainktól, szerelmeinktől, házastársunktól, a társadalomtól, utódainktól, s magától Istentől is azt várjuk, hogy amit teszünk, azért kapjunk is valamit. S lehetőleg minél jobbat.

Magyarán a boldogságot másoktól s magunktól tesszük függővé.
Ebben növünk fel, ezt tesszük, s ezt adjuk örökségként.
Várunk és várunk... egészen addig, amíg a csalódottság s a harag fel nem emészt minket. Majd kétségbeesésünkben fellázadunk szüleink, barátaink, szerelmeink, házastársunk, gyermekeink, a társadalom, s Isten ellen.

"Nem erről volt szó. Nem ezt ígérted."
Szétmar a keserűség.

Csüggedté válunk.
Nyomorúságossá.
Beteggé.

A boldogság kék madarát szíven lőtték.
De ki tette?

Ők?

Én?

Ha meg akarod érteni a boldogság mibenlétét, s azt, Neked mit jelent a boldogság, először ne a legelső kérdésemre válaszolj! Ne arra keress feleletet, mi az a boldogság!
Ehelyett tedd fel magadnak újra a kérdést: "Ki vagy Te?".

Ha megérted, mik mentén határozod meg önmagad, azt is látni fogod, hogy ugyanezeket tartod a boldogság alappilléreinek. Ha az elért sikerek, a pénz, vagy a szépség irányából szemléled magad, akkor csupán ezek jelentik számodra a boldogságot.

S mi a baj mindezzel?
Az, hogy a boldogságot nem szeretjük mulandónak látni. Pedig boldogság mindig csak a MOSTban létezik.
Ehhez el kell fogadnod, hogy a boldogságot is elenyésző dolgok építik fel. El kell fogadnod, hogy a Te életed is a mostban zajlik.

Egyébként éppen ezért félünk a haláltól, s éppen ezért vagyunk képtelenek elfogadni: mert az elmúlást nem tudjuk értelmezni. Pontosan azért, mert amit mi elmúlásként élünk meg, az nem a mostban történik. "Meghalt" - s ez máris múlt.

Ahhoz, hogy boldog lehess, el kell fogadnod magad, és az életet. S nem utolsósorban: el kell fogadnod a MOST, létezés pillanatát. Pontosabban: meg kell élned - bár e kettő szorosan összefügg.

Ha megtanulod meglátni önmagad, azzal kinyitod magadban a boldogságot.

Gondolatok a szakításról

 2012.10.11. 23:55

A szakítás utáni magányban nem az egyedüllét fájdalma hasít belénk, s nem is a másik ember hiánya. Annak a felismerése, hogy a másik nélkül elesettnek, megtépázottnak, védtelennek érzem magam. Nélküle semmi vagyok - de legalább is, kevesebb, mint aki mellette voltam.


Ha így érzem, az rám nézve lesújtó hír, ugyanis azt jelzi, hogy korábban nem voltam egész ember - s így mellette sem lehettem az. Szükségem volt a közös hazugságra, arra hogy ő képes engem szeretni, s ezáltal el tudom magam fogadni, így szerethető vagyok.
Ha így érzel, nézhetsz ugyan tükörbe, de nem a valóságot fogod látni. A Te arcodat el fogja takarni az övé. Egyetlen pillanatig sem leszel mezítelen, mert ő fedni fog téged.

S amint ő elenged Téged: félni fogsz a meztelenségtől, mert korábban nem ismerted, nem szembesültél vele. Fájni fog meglátni önmagad, s Te várhatóan mindent el is fogsz követni azért, hogy elkerüld a találkozást. Menekülni fogsz, de nem önmagadba - hiszen nem ismered magad, hogyan is találhatnál ott fedezéket.
Fájni fog. Égetni. Marni.

Ha pedig Te engedted el őt, akkor annak felismerése mar beléd, hogy nem ő volt az. Pontosabban: ő nem is lehetett, mert nem ismerted őt - talán egyetlen pillanatra sem. Csupán beleálmodtad mindazt, ami belőled hiányzik, vagy még éppenséggel nem találtad meg magadban.
S még elviselhetetlenebb lesz annak a fájdalma, hogy talán valaki más megtalálja benne azt, amit Te sohasem, vagy csak későn vettél észre. Gyötörni fog a kín, hogy a vele átélt öröm s kéj valaki másé lesz.

S ekkor fogod megtudni, hogy a fájdalmad is hazug: mert valójában azt gyászolod, hogy valaki másé lesz az, ami sohasem volt a Tiéd.
Szeretnél bepótolni valamit, de már késő. Jobb is, hogy késő.

Ha már egyszer beleálmodtál egy képet valakibe, azt olyannyira beleégetted, hogy már te magad is képtelen leszel meglátni valódi lényét.
Rendkívüli önismeret, s nem kevés áldás szükséges ahhoz, hogy a korábbi kép szertefoszoljon, s meglásd ŐT.

Ha sorozatos csalódás ér, az a legbiztosabb jele lesz annak, hogy olyasvalamit keresel a másikban, ami se benned, se benne nincs meg. Ez a szüntelen keresés a reménytelen szerelem, melynek osztályrésze az önfeladás.
Az a szerelem, amely a Szeretetből táplálkozik, nem kíván áldozatot. Egyetlen érve van csupán: az elfogadás. Önmagam elfogadása elhozza a másik elfogadását is, mert tudom, hogy ő pontosan olyan mint én. Csak akkor válhatunk egy testté s lélekké, ha elfogadom magunkat, s átjár a tudat, hogy mi egy tőből eredünk.

Ez mindaddig nem jön el, amíg keresek.

Egyszer egy lelkész azt mondta, a kereszténységet az különbözteti meg más vallásoktól, hogy amíg náluk az ember keresi Istent, addig ez előbbinél Isten keresi az embert.

Ha emberként keresem Istent, az azt jelenti, hogy kinyitom magam, de ezt azért teszem, mert valami hiányzik. Ezt a valamit keresem Istenben. Tehát pontosan ugyanúgy cselekszem, mintha reménytelenül szerelmes lennék. Keresek, mert nélküle semmi vagyok. Keresek, mert nélküle üresnek érzem magam.

Ha viszont Istennek kell keresnie az embert, akkor az azt jelenti, hogy az ember nem szembesült a maga ürességével, hanem pótlékokkal fedte be a még továbbra is benne tátongó lyukat. Nem tudja, de érzi, hogy nem teljes.

Az első esetben tehát én vagyok, én akarok szerelmes lenni. A második esetben pedig ennek az ellenkezője történik.

Ha én keresek, akkor legbelül éppoly nagy a szükség, mintha engem keresnének. Mindenhogyan hiányos vagyok.
Ha viszont szeretek, egésszé válok, s számodra is azt sugallom: vedd észre, fedezd fel magad, mert csodálatos vagy. Ha szeretek, nem vágyok azokra, akik üresek, mert nem vonzom őket. Ám erre csak akkor vagyok képes, ha valóban SZERETEK.

Egy gondolat - egy mondat XXXIII.

 2012.09.17. 22:18

Amikor boldogok vagyunk, szeretnénk megállítani az időt, ám amikor bánat emészt minket, vagy a múltba szeretnénk visszarepülni, vagy a jövőbe vágyunk.

Ám valójában a boldogság pillanatát kevésbé tudjuk át- s megélni, mint a szomorúság súlyos másodperceit.

Cím nélkül IX.

 2012.09.11. 22:51

Szinte valamennyien folytonos késztetést érzünk arra, hogy görcsösen kapaszkodjunk valamibe. Sokszor a folyó sodrásával együtt úszva szorongatunk egy sodródó farönköt. A legapróbb dologban is a megfoghatót, a biztosat keressük.

Állandót keresünk a mulandóban - biztosat a változóban.

Rendszereket állítunk fel, melyeket abszolútnak kiáltunk ki - anélkül, hogy észrevennénk saját tévedéseinket.
Abszolútnak nevezzük például az időt. Abszolút az óra, a perc, a másodperc, ám egyiknek sincs valódi értelme a másik nélkül. Csak az egyik által határozhatom meg a másikat.

Kijelölünk egy pontot a térben, majd még egyet, s még egyet. Összekötve a pontokat magabiztosan állapítjuk meg, hogy létrehoztunk egy háromszöget. Igen ám, de mihez képest? S vajon miben létezik a háromszög?


Minden rendszer csupán ideig-óráig lesz működőképes.
A rendszerek ugyanis önmaguknak állítanak csapdát. Fejlődésük csúcsára érve önmagukba esnek vissza. Ez az a törvényt, mely minden fizikait, minden emberi meghatároz. A hegycsúcs csupán addig képes emelkedni, míg lejtőbe, völgybe változik és visszatér önmagába.

Minden rendszer tulajdonsága, hogy minél jobban összeáll, annál inkább szétesik - és fordítva.
Tömegből egyedüllétbe, magányból társaságra vágyunk.

S bármilyen furcsa, ugyanez a törvény, s ugyanez a tulajdonság érvényes a Szeretetre.
Minél inkább önző leszek, annál inkább találok megértő társra. S minél inkább vesz körbe a "valakihez tartozni" érzés, annál inkább vonz a kitörés, a megismerés vágya.

Mindez csupán addig működhet így, amíg a Szeretet fénye lengi körül.
A Szeretetből fakadó önzőség valóban társat hoz az életbe, ám a Szeretetet nélkülöző önzőség vagy még inkább önmaga mocsarába taszít, vagy megadja ugyan a társat - aki önzőségében éppúgy magányos lesz.

Merj hát önző lenni, s megtudod, részese vagy-e a Szeretetnek.

Amikor kapcsolatról beszélünk, egymás felé forduló, kölcsönös emberi viszonyokra gondolunk. A mai közösségi oldalakon is gyakran találkozunk a "kapcsolatban" kifejezéssel.

"Kapcsolatban vele"... valami sántít ebben a kifejezésben.
Amikor "valamivel kapcsolatban" beszélünk valamiről, akkor ugyan két egymáshoz tartozó dologra asszociálunk, ám kimondatlanul is érezzük, hogy a két dolog közül az egyik előbbre valóbb. Az egyik fontosabb, mint a másik - utóbbit csak vele kapcsolatban hoztuk szóba.

Ugyanakkor joggal feltételezzük, hogy ha két ember "kapcsolatban van egymással", akkor ez mindkét fél részéről kizárólagosságot jelent. Ha ez így van, mindketten a másikat érzik a legfontosabbnak, ami szép és jó, ám továbbra is ott lóg a levegőben a "melyik fontosabb?" kérdése.

Ugyan - gondolhatjuk - hiszen egy harmonikus párkapcsolatban nincs alárendeltség: egyenlő felek képviselik azt. Hiszen megszűnik az én és a te: helyette lesz a mi.

Lássuk be, szerelmesünkről és magunkról gyakran beszélünk többes szám első személyben. "Mi azt szeretjük ... mi úgy gondoljuk." S ha bárki megkérdi: "Te mit szeretsz?", a válasz: "Éppen azt, amit ő is."

A lélektan megfogalmazása szerint a szeretet az én kiterjesztését jelenti.
Hogy is van ez akkor? Kiterjesztem az énemet szeretetem személyére/tárgyára. No de ő? Ő is kiterjeszti magát rám. Akkor hol vagyok én?

A két én kiterjesztett metszéspontjában jön létre a szerelem.
Ekkor ugyanis sem magamat, sem a másikat nem látom tisztán.
S hogy miért történik ez? Éppen azért, mert az énemet terjesztettem ki - a Szeretet eddig szóba sem jött.

S vajon mi történik a szerelmesek szexualitásában?
Az én-határok továbbfeszítése. Most már még mélyebben benned vagyok - még inkább az enyém vagy. Ekkor tehát a szexualitás birtokszerzővé, nem pedig megismerővé válik. Csak a "magáévá tétel" következik be, a várva várt egyesülés, összeolvadás nem.

S mindaddig nincs kiút a körből, amíg az ének szexelnek - igen: szexelnek, nem pedig szeretkeznek.

Sokan éppen itt esnek csapdába, hiszen azt gondolják, azért fekszenek le a másikkal, mert szeretik. Tévednek: szerelmesek. A Szeretetnek ehhez vajmi kevés köze van.

A Szeretet ugyanis képtelen arra, hogy "kapcsolatokat" hozzon létre. Erre csupán a szerelem képes. A szerelem ugyanis megköveteli magának a kizárólagosságot - csak velem lehetsz boldog, csak velem szeretkezhetsz. Noha a boldogság és a szeretkezés nem köthető gúzsba. Épp úgy, ahogy a Szeretet sem - s ez utóbbiak az ő részesei.

Sokan úgy vélik, hogy a kereszténység a Szeretetet hirdeti. Nos: ennek ellentmond néhány alapvető tény.
Amikor kereszténységről beszélünk, akkor azalatt civilizált - tehát társadalmilag normalizált - vallást értünk. Ahhoz viszont, hogy a társadalom létrejöhetett, igába kellett vonni a Szeretetet - tudva azt, hogy ez eleve meddő gondolat. Éppen ezért a szerelmet kellett hamis köntösbe bújtatni, s mondvacsinált indokokkal felruházni a Szeretet jegyeivel. Hiszen ha a szerelem az ének játéka, akkor abból lehet társadalmat építeni. A Szeretetből nem, hiszen éntelen.

Emlékszel, amikor arról beszélgettünk, hogy a vallás beengedte a templomba a szerelmet?
Fura módon a Szeretetet a kapukon kívül akarta hagyni.
Ugyanis ha a szerelem képes igába dönteni, akkor maga is igába dönthető. Kapcsolatalakító erővel bír. Megvagyunk az alapozással, szépen rá lehet építeni a többit: jogokat, kötelességeket, szankciókat.

Ugye, hogy így már nem is cseng olyan édesen az a boldogító igen?

Nem véletlen, hogy egyre többen úgy érzik, a házasság elvesztette varázsát, szentségét.
Pontosítanék: a szentsége és a varázsa is megvan, csak rengeteg törmelék fedi. Az egyik ilyen az, hogy az érzelmek helyett az elvárásokba kapaszkodik. Megfelelni vágyik - tehát érdekei vannak.
Ebben az értelemben a kapcsolat eggyé válik az érdekkel. Az én egyéni ösztöneire alapoz, s erre épül a társadalom - látszólag - közös érdekrendszere.

A probléma itt még nem oldódik meg, ennél többrétegűbb.
Nincs azzal baj, hogy az én terjeszkedni akar. A gond valójában az, hogy a társadalom nem segítőszándékkal építkezik rá, hanem az elnyomás, az elfojtás igényével. A szerelem alulról jövő folyamat, a Szeretet pedig felülről. Ám a társadalom többtonnás vasbeton súlyokat pakol a szerelemre, így megfojtva az esélyt, hogy virága a felszínre jöhessen, s ott tovább táplálkozhasson a Szeretet éltető erejéből.

Persze, ha a társadalom nem tenné ezt, akkor a kapcsolatok feloldódnának - ám nem az emberiség szűnne meg, hanem az áldemokrácia.
A Szeretet nem képvisel társadalmi, politikai formákat - pláne nem a szerelemmel egyesülve.

Most már látjuk, mi is az a társadalmilag meghatározott szerelem. Nézzük meg, milyen védőburokkal képes védeni önmagát.

A legtöbb párkapcsolat akkor kerül választás elé, amikor a szerelem kihunyni látszik. "Már nem szeretlek - akkor miért vagyunk még mindig együtt?"
A szerelem érzi, hogy rés keletkezett a pajzson, amit igyekszik mielőbb megjavítani. Ekkor kezdődnek a legkeményebb játszmák. Zsarolások, fenyegetések, gyűlölködés. S az ember felteszi magának a kérdést: "Nem értem. Eddig szerettem, mást el sem tudtam volna képzelni az életemben, most pedig egymás esküdt ellenségei lettünk. Hogy történhetett ez?"

A szerelem a kapcsolatot védi. Nem szeretné, ha felborulna a társadalmi rend. S ami eddig a legtöbb erőt adta, most egyszerre gyengévé, tehetetlenné tesz.
Azért nem merünk szakítani, mert nem akarjuk a rend felborulását. S miért rohanunk újabb kapcsolatba? Mert fent akarjuk tartani a saját kis mikrotársadalmunkat. Ebben pedig az egyik legnagyobb fegyverünkként újra felbukkan a szexualitás. Újra egymáshoz kötöz, ismét birtokba vesz.

S mindaddig járja a táncot, amíg mi magunk nem állunk fel és verejtékünk minden cseppjével le nem vetjük a ránk nehezült súlyokat.
Jobban tesszük, ha felkészülünk: kevesen fognak megtapsolni érte, hiszen szembeszegülünk a rendszerrel. Mit gondolsz, a társadalmi rendszerek miért követtek el mindent, hogy a hasonló prófétákat ellehetetlenítsék?

Térjünk vissza egy korábbi kérdésre: valóban eltűnt a házasság varázsa, szentsége?
Ha ezt megkérdik tőlem, azt szoktam felelni: "Miről szeretnél beszélgetni? A házasságról, vagy a házasság intézményéről?"
Ez utóbbit gyakrabban hallom. A házasság intézménye. Jogok, kötelességek, szankciók. Mindaz, ami mellőzi a Szeretetet. Ha megalkuvásról beszélünk, akkor abból valóban hiányzik a szentség, de nem azért, mert eltűnt onnan: soha nem is volt ott!

A házasság teljesen más.
A szentség és a varázs azt jelenti, hogy két ember teljesíti azt, ami szakrális szerződéseikben áll.
Félreértés ne essék: a szerződés itt nem jogi vonatkozású. Mi különbözteti meg? Az, hogy a házasság intézménye jogi kereteket biztosít, a szent együttlét pedig lehetőségeket.

A házasság intézménye előírja, hogy közös háztartásban éljetek, s mindent - legfőképp vagyonotokat - megosszátok egymással.
A szent együttlét nem követel. Ezért van az, hogy hosszú ideig nincsenek egymás mellett a felek - mivel nincs rá szükségük. Megállapodtak - nem a társadalom akaratából, hanem saját hitükből.

S amíg kapcsolatról beszélünk, az mindvégig intézmény lesz.

Gondolatok a félelemről

 2012.06.28. 11:11

Az evolucionisták azt mondják, mindaz, amivel a mai napig rendelkezünk, a fejlődés során hasznosnak bizonyult, ezért maradt meg.
Nem állítom, hogy ez a kijelentés univerzális és mindenek felett álló lenne, viszont érdemes elgondolkodni alaptételén, valamint összevetni életünk főbb kérdéseivel.

Ilyen például a félelem.
Valóban azért nem szelektálódott ki évmilliók során, mert az emberiség, sőt, minden élő számára előnnyel bír?

Ahhoz, hogy megkapjuk a választ, érdemes megvizsgálnunk, mi is az a félelem.
Egyesek szerint véd, mások szerint megkeseríti az életüket.

Lássuk be: a félelem valóban szolgálhat védelmünkre. Ehhez viszont tanulási folyamatok szükségesek. Ha hozzányúlok a forró tepsihez, megég a kezem. Megtanulom, hogy a sütőből kivett dolgokhoz nem nyúlok, mert az fájdalmat, sérülést okoz nekem.
De vajon igaz-e, hogy a forró tárgyak iránt kialakult félelmem az, ami megvéd engem a sérüléstől és a fájdalomtól?

Hiszen az imént azt mondtuk, a félelmet tanuljuk.
Hamarosan látni fogjuk, hogy a félelem valóban tanulás útján alakul ki, viszont azt már most állíthatjuk, hogy nem azért kerüljük a forró tárgyakat, mert félünk tőlük. Elvégre nem szoktunk rettegni a tűzhelyen álló lábastól.

Vagy mégis?

Rengeteg embertársunk szenved különböző fóbiáktól és pánikbetegségtől. A fóbiát az különbözteti meg a pániktól, hogy ez előbbinél a félelemnek van tárgya, tehát az kapcsolódik valamihez. A pánik ezzel szemben tárgy nélküli félelmet jelent.

Bizonyára ismerős a régi, falusi bölcselet, miszerint minden rosszból kell valamennyi - épp annyi, amennyi még egészséges. Így mondhatjuk, hogy persze, hiszen a félelemnek is van "egészségügyi határértéke", viszont ha így gondolkodunk, akkor ez az optimista statisztikákban úgy tükröződne, miszerint a népesség túlnyomó része félelmeit képes kordában tartani, s csak igen elenyésző része szorulna margóra, azok, akik az átlagosnál jobban, vagy többször félnek.

Sajnos a számok nem ezt igazolják. Bizonyára mi is könnyen találunk szűk ismeretségi körünkben olyanokat, akik valamitől félnek - sokszor számunkra nevetségesnek tűnő dolgoktól. (Vagy éppen mi magunk vagyunk ezek.) S ha feltesszük a kérdést nekik, vagy éppen magunknak: "miért nem mersz szembenézni a félelmeddel?" - vajon milyen válaszokat kapunk? "Ugyan, valamitől nekem is kell tartanom." "Ne viccelj, ha csak egy kicsit is közelednék, biztosan szívinfarktust kapnék."

Vajon milyen válaszokat kapnánk akkor, ha így tennénk fel a kérdést: "Mondd, ismered azt, amitől félsz?" Valószínűleg kevesen válaszolnának hasra ütésszerűen. S ha mégis, fennhangon érkezne a felelet: "Még szép, hogy ismerem.", újabb kérdést intézhetnénk hozzá: "Ha ismered, miért félsz tőle?"

A nyugati kultúrák egyik jellemző közös tulajdonsága, hogy a félelmet nem kezelik valódi problémaként. Ez azt jelenti, hogy vagy egy vállrándítás kíséretében a szőnyeg alá seprik, vagy pedig átesünk a ló túloldalára, és pillanatok alatt - jobb esetben - egy pszichológus magánpraxisában találjuk magunkat, vagy - rosszabb esetben - gyógyszereket kapunk, amik majd "megszüntetik a félelmet".
Természetesen érdemes szakemberhez fordulni, ha mi magunk is úgy gondoljuk, félelmeink valóban ellenünk dolgoznak, s egyedül nem találjuk a kijáratot. Azt viszont minden esetben szem előtt kell tartanunk, hogy ha a félelmet valóban problémaként kezeljük - tehát megoldást keresünk rá -, akkor a kulcs a mi kezünkben van.

Miről szól a félelem?
Vegyük szemügyre a nyugati társadalmak viszonyát a halálhoz. Hamar láthatjuk, hogy a legtöbb náció szinte teljesen tabuként kezeli a halál kérdését. A tabu itt azt is jelenti, hogy megjelenik a probléma, viszont szemeinkre rögvest fekete kendő kerül, és még kétszer-háromszor meg is forgatnak minket, majd még a hangok is elhalnak, így minden segítség nélkül kell kijutnunk az ismeretlen labirintusból.
Minden támpontunk eltűnik - viszont még reklamálni sem merünk. Elvégre így megy ez évszázadok, netán évezredek óta - akkor ez van. Félni fogok, mert ezt tanultam.
Így válik a tanult tehetetlenség tanult félelemmé. Pontosabban: egymás részévé válnak, ugyanis ha találkozunk tanult félelmünk (vélt vagy valós?) tárgyával, azonnal úrrá lesz rajtunk a tanult tehetetlenség.

Ekkor pedig a félelem győz.
A félelem, ami pedig épp olyan tehetetlen, mint mi magunk. Olyan ez, mint amikor két bokszoló csak kerülgeti, ijesztgeti egymás a ringben több meneten keresztül. Sőt: inkább olyan, mintha két már eleve kiütött ökölvívót tennénk a szorítóba.

Aki elkerüli a félelmet, azt hiszi, sikeresen elkerülte a sötétséget, ám végül mégsem jut ki a napfényre. Ahelyett, hogy a kiutat keresné, még mélyebbre ássa magát.

A félelem legtöbbször útjelző fény. Miért van az, hogy mi mégsem vesszük észre?

Az ok nem csupán a társadalmi rétegződésben, hanem a vallási dogmákban is keresendő.
Ha úgy tetszik, a félelem a Bibliában a megkísértés. A félelem így válik gonosszá, s elkerülendővé.
A vallás a megismerés ellen dolgozik, bár olykor kénytelen lesz kompromisszumokat kötni (lásd a Credo című bejegyzésben). Viszont úgy látszik, a félelem nem tartozik ebbe a csoportba. A hatalmas, szent egyház felett is diadalt arat.
Ezzel szemben a kereszténység azt hirdeti, hogy Jézus legyőzte a halált. A Sátán kísértésének ellen tudott állni, ám a saját végzetének nem. Persze, ez már több kérdést is feszeget. Amikor az egyház a zsinaton arról döntött, Jézus isteni-e vagy emberi, talán e kérdés felett átsiklottak. Ha isteni, akkor pontosan ismeri a halált - tehát nincs mitől félnie. Ennek ellenére az apostolok írásai arról számolnak be, hogy Jézus félt beteljesíteni sorsát. Mindezek pedig inkább az emberekre jellemzőek.
Ha pedig Jézus valóban emberi - már csak azért is, mert "emberi módon" halt meg -, akkor mi, emberek miért és miben különbözünk tőle? Nálunk meglehetősen ritka a feltámadás.

Valahol olvastam egy "geget", ami így szólt: "Ne vígy minket a kísértésbe - hagyd, hogy odataláljunk magunktól is."
Ez az "eretnek" gondolat igencsak lerántja a leplet a kereszténység félelemre tanításáról. Így is fordíthatnánk: "Engedd, hogy megismerjük félelmeinket."

Hiszen a félelmet nap mint nap átéljük, mégsem ismerjük.
Velünk van, tehát nem lehet rossz. Azért maradt mellettünk, hogy vezéreljen bennünket.

Ha kezelni akarjuk félelmeinket, nem az a helyes út, ami ellenük vezet. A félelem értünk van.

Egy gondolat - egy mondat XXXII.

 2012.05.01. 17:12

Ahol béke van, ott nem dúlnak harcok.
Ahol törvény van, ott nincs igazság.
Egyedül a Szeretet képes arra, hogy minden más megférjen mellette.

Egy gondolat - egy mondat XXXI.

 2012.03.13. 13:49

Ahhoz, hogy hangod legyen, a csenddel kell játszanod.

Egy gondolat - egy mondat XXX.

 2012.02.16. 17:49

Nem az a boldogság, amit szüntelenül keresünk, hanem ami ránk talál.

Credo

 2012.02.05. 22:34

A Te istened és az én istenem nem azonos.

Életünk azon színterén, ahol vélt önvalónkkal azonosulunk, nem lehet egyforma istenünk. Hiszen mi magunk is különbözünk. Te is körülhatárolt identitásként tekintesz magadra és én is. "Én én vagyok - s Te te vagy."

A Te istened Téged teremtett a saját képmására, s az enyém engem?

 

Te nem léphetsz be abba, ami én vagyok. Viszont amint hatalomra vagy szerelemre vágyom, ki akarom terjeszteni önmagam. Birtoklásom vagy szerelmem tárgyát avagy személyét a magaménak akarom tudni. Ő az én részem.

Csakhogy ő is ugyanezt hiszi rólam. Nem lehetek úr és szolgáló egy személyben.

Ám ha mindketten saját istenünk arcmásai vagyunk, akkor mindketten teremtő erővel bírunk. Viszont ha mindketten teremtünk, ki fogan meg?

 

Hol van az Isten? Benne? Benned? Bennem?

Ha folyton csak keresel, szüntelen kutakodsz, az nem annak a jele, hogy nem találtad meg, hanem a fel nem ismerés szócsöve. Amikor magadból kifordulva elönt az undor, máris rohansz, s más ölében keresed, majd ismét csalódsz, s újra futásnak eredsz.

Magadat kergeted. Mert a Te Istened nem a Tiéd, a más Istene pedig nem lehet a Tiéd.

 

Akarod látni ezt az önmagába tekeredő őrületet?

Akkor Neked is magadba kell csavarodnod. Nem véletlenül űzzük saját farkunkat: éppen ott, a kezdetnél akarunk megtalálni valamit. Azt a pillanatot keressük, amikor Ős Tenünk levált önmagunkról. Azt a pillanatot kutatjuk, amikor elkezdtünk tanulni.

Ugyanis attól érezzük magunkat többnek, mások felett állónak, ha mi tanultunk. A szó pedig felfedi önmaga igazságát: "tanultak vagyunk". Mit jelent ez? Aktust.

Ziháló, verejtékben fürdő orgiát, amikor magamat akarom beléd tömni, s Te engem akarsz a magadévá tenni. Nem szeretkezünk: megerőszakoljuk egymást. Magamba s beléd akarom gyömöszölni a kéjt. Meg akarom mutatni, hogy képes vagyok Neked megadni. Jó vagyok Neked.

Ez a férfi. Ez a maszkulin. Vagy inkább defeminim?

Mi férfiak valóban nem vagyunk önmagunkban valók? Mi lennénk az elrontott nők? Éppen azért vágyunk a szexre minden pillanatban, mert vissza akarunk térni, mert nem jó nekünk a különlét?

A különlét nem-lét is?

 

Nem lehet az. Mégis: a magányban miért a másik hiányát élem meg és miért nem önmagam megérinthető csendjének egészét?

S miért van társas magány? Miért hiányzik az egyik, ha velem van a másik? Nem tud kiegészíteni engem, vagy én lennék kiegészíthetetlen?

 

A férfi nem véletlenül érzi úgy, hogy legalább két nőre van szüksége: egyre, akivel fekszik és még egyre, aki mellett felébred.

A férfi ugyanis tanul. Gyorsan és észrevétlenül. Megtanulja, hogy az a nő, akibe szerelmes, csak egy. Őfelé csak a szerelmét és annak vágyait élheti meg. Azért lesz szerelmes a nőbe, mert megtalál benne valamit, amit önmagában hiányként él meg. A szerelmes férfi nem képes azt mondani, hogy önmagát szereti a másikban. Ez badarság, ez a szerelem kicsúfolása. Azt szereti a nőben, akit benne akar látni.

Hamis bálványt imád, vét a saját Istene ellen.

Mi mást tehetne? Szüksége van egy templomra, de egy házra is. Ezt tanulta.

Csakhogy: amíg a saját otthonunkban a magunk urai akarunk lenni, addig a templomban mindannyian "mutatkozunk". Ott nem mutathatjuk be magunkat, hanem csak azt a képet közvetíthetjük, amit ott és akkor elvárnak rólunk.

Ilyen a szerelem is. Igyekszem a legjobb arcomat mutatni, s bár nem tudom, ugyanezt várom el a másiktól is. Ha nem így történik, nem leszek szerelemes belé.
Mert miről szól a szerelem temploma? A magasztalásról, a dicsőítésről. Arról, hogy vannak ünnepnapok is az életben. Azért megyek oda, mert körül akarom szőni magam az ünneppel. Mert én jó vagyok, ezért járok ide.

Az élet úgysem erről szól, hanem a ki-betuszkolásról. Mindent beleadok, a végén úgyis megrohad. Ám az ünnep: az más. Akkor a megannyi parfüm elfedi a bomlás bűzét. Az ünnep így az elkendőzés, a tudatos tudatlanság vásári komédiájává válik.

 

S ha ünnep van: irány a templom.
Elvégre orvoshoz is csak akkor rohanunk, ha betegek vagyunk. Ha egészségesek vagyunk, miért mennénk? Akkor nem tud mit csinálni.
Állítólag az ősi Kínában az emberek azért jártak orvoshoz, hogy egészségesek maradjanak. Az orvost az egészségért fizették. Ha valaki mégis megbetegedett, az többet nem járt az orvosához, így a pénz is elszállt.

S most nézzünk magunkba: miért fizetünk mi? A betegségért.
S miért leszünk szerelmesek: a házasságért? Legbelül persze mar az igazság, mégis azt mondjuk: mindenki ezt teszi, ez így van jól.

Mert hogyan is lett a házasság? Nos: a szerelmet valahogy be kellett vinni a templomba. Meg kellett szentelni.
Az élet ... az egészen más kérdés. A templomnak csak az ünnepre van szüksége. A csont a kutyáknak, az élet a pogányoknak való.
Csakhogy van itt még egy bökkenő: a templomba csak olyat hozhatunk, amiben hiszünk. Te hiszel a szerelemben?

Egyáltalán: mit jelent az, hogy hinni?
Elhinni valamit? Persze, ezt is lehet. Elmesélnek nekem valamit, amit sosem láttam, sosem éreztem - nincs vele tapasztalatom. Na de hát ha azt mondják, akkor miért ne lenne úgy. Egye fene, elhiszem. Eddig ugyan hittem valamiben, de végtére is meggyőztek. Hiszem.

Látod: máris rosszul válaszoltál a kérdésre, ugyanis nem azt kérdeztem, hogy hiszel-e a szerelemnek, hanem azt, hogy benne hiszel-e.
Ha a szerelemnek hiszel, akkor az azt jelenti, hogy nem ismered a szerelmet. Sosem élted meg, egyetlen pillanatra sem voltál szerelmes. Úgy mondom: nem TE voltál szerelmes.
Te csupán tanult voltál, nem pedig szerelmes.

Tanult, nem pedig tanú.

Apró különbség?


Csakhogy a szerelem és a házasélet nem apró különbség. Szinte már egymásnak ellentétei. A házasság, mint esemény: ünnep. A házasság, mint intézmény: ...

Az iskola is intézmény - nem is ünnep. Kivéve, ha elhagyod. Akkor aztán nagy bulit csapsz. (Az persze megint más kérdés, hogy később a bulira nem, az iskolában töltött évekre viszont annál inkább emlékszel.)

Valahogy ünneppé kellett tenni a házasságot - másként nem kerülhet be a templomba. Ám nemsokára elhalkul az orgona, Te pedig kétségbeesetten kutatni kezdesz a zaj hiányában: sehol egy pap, sehol a násznép. Mi történt?
Ez így korántsem ünnepélyes. A templomban szól az orgona és prédikál a pap. Itt pedig csak ketten vagyunk az ürességben. Ez így nem templom.

Pedig az. Ugyanazok a falak, csak más van köztük.

 

Az imént nem véletlenül írtam a zaj hiányát, nem pedig a csendet.
A Csend a középpontból ered - onnan, ahol Te is vagy. A Csend nem hiány.
Amikor a zaj elhallgat, az viszont nem Csend. Az a süketség.

Képes lennél süketségben tanulni?
Nem?
És csendben?


Tényleg? Pedig már szinte meg voltam győződve arról, hogy Te süketen tanulsz.
Tessék? Hogy úgy nem hallasz semmit - még magadat sem? Miért, szükséged volna rá? Mihez?
Ahhoz, hogy magadat megismerd, elengedhetetlen a Csend. Akárcsak ahhoz, hogy megismerd a másikat. Viszont mi a másikét akarjuk megismerni.

Nekem a Te Istened kell - majd a magamévá teszem.
Igen, jól hallod.
Elvégre, ha már megerőszakoltam magamat is, Téged is, miért ne tenném vele is?


Eleinte még úgy tűnhet, menni fog, ám végül ott fogsz állni a kérdés előtt: templom és szex? Az ... az ... az úgy nem lesz jó. Elvégre ott nem lehet. Csak otthon.

A szexben a szerelmet keresed, de vajon miért nem találod?
Nem emlékszel? Hiszen a szerelmet a templomban hagytad. Ott viszont nem tudsz vele mit kezdeni.


S ha már itt tartunk: mi a helyzet a maszturbálással?
Paráznaság? Bűn?
Az vétek, hogy magamban keresem a szerelmet, ezáltal magamban kutatom a templomot s benne Istent?
 

 

Mert Istent mindig ott keresem, ahol leginkább azt érzem: itt kell lennie.
Akkor hát nyisd ki a szemed: ott van.

Nem látod?

Mosolyogj! Ez jó jel.

Akkor már az ő szemével nézel.
 

Huszonötödik metamorfózis

 2011.11.24. 00:37

Amíg nem mondod valakire, hogy Ő AZ! - addig nem is szereted igazán.

És ha felmerül benned a gyanú: "Lehet, hogy mégsem Ő AZ?" - azt jelenti, hogy már nem is szereted.

(Müller Péter)

 

 

Hányszor merült fel benned a gondolat? "Megtaláltam. Ő az." S az idő múlásával megszólal benned a vészcsengő: "Vagy mégsem Ő az?"

Amikor megismerted, lángra gyúlt benned valami. De vajon mi? Lehetséges, hogy a benned uralkodó túlnyomásnak elegendő volt egy parányi szikra a robbanáshoz, s mikor elült a zaj, a por, s a parázs is kihűlt már, körbetekintesz, s csupán a rombolást pillantod meg magad körül.

Mégsem Ő az?

 

Mi változott meg? Ő? Vagy én? Netán mindketten?

 

Részigazság azt mondani, hogy mindhárom kérdésre igennel lehet felelni. Természetesen minden megváltozott. Te sem az vagy, aki akkor voltál, mikor őt megismerted; ő sem az, sőt, az Idő sem ott jár, ahol akkor.

Beleragadtunk a múltba?

 

Vagy talán éppen akkor követtük el a hibát, amikor mindketten a legjobb arcunkat akartuk mutatni a másiknak. Valójában nem azt közvetítettük egymás felé, milyenek vagyunk, hanem azt, hogy milyenek lehetünk.

Ahelyett, hogy közeledtünk volna egymás felé, távolodni kezdtünk.

S amint megcsillant arcunk a púder alatt, már nem azt a vonzó képet láttuk egymásban.

 

Mi több, azt mondtuk egymásnak: "Én ilyen lehetek, HA Te is ilyen leszel."

Feltételt szültünk feltétel által.

 

Beszélhetünk-e szerelemről feltételes módban?

 

Amikor a csalódás szele érint, valójában nem történik más, mint a szerelem meglibbenti fátylát, s egy lehetőséget mutat: megmutatja, mi van rajta túl.

Ahhoz viszont, hogy ezt megértsük és képesek legyünk megélni, rendkívül magas fejlettség szükséges. Úgy is mondhatnám: elő kell készítenünk a Szeretetet - ugyanis ami a Szerelmen túl van, az nem más, mint maga a Szeretet.

 

A Szeretetet nem elég önmagunkban elültetni. Kell, hogy meglássuk, mikor van ő jelen, s mikor a Szerelem.

Amikor a féltékenység üti fel a fejét, ugyancsak az történik, mint amikor az első csalódással találkozunk: bekopogtat a Szeretet.

 

A féltékenység ugyanis a Szerelem elvesztésének félelme.

A Szerelem nem más, mint azonosulás - az azonosulás pedig előbb vagy utóbb az elvesztés kínzó fájdalmával párosul. Mégpedig szükségszerűen.

Az azonosulás azt jelenti, hogy csak a Szerelmemmel vagyok képes értékelni magam. Nélküle nem létezem.

A milliomos szerelme a pénze, a muzsikusé a hangszere - és még sorolhatnánk.

 

Tekints magadba. Van szerelmed?

Egy vagy vele? El sem tudnád képzelni magad nélküle, ugyebár?

 

 

Midőn elérkezik életedbe az elvesztéstől való szorongás, azt jelenti, hogy a Szeretet már úton van Feléd; már kopogtat, itt az ideje, hogy kaput faragj számára.

Ehhez viszont tudnod kell, hogy amíg a Szerelmet az uralom, az "egyedül az enyém vagy" tartja életben, addig a Szeretetet a megosztás táplálja.

 

Ha a Párod féltékeny, biztos lehetsz benne, hogy szerelmes beléd. Itt az ideje, hogy megtanuljatok szeretni.

Ha már képesek vagytok azt mondani: "Ő és Én", ez annak a jele, hogy elindultatok a Szeretet ösvényén. Amíg azt mondjátok: "Mi", addig még maradjatok a Szerelem édes mezein. Használjatok ki minden percet, minden érzést, mi felemel.

Ha a szeretkezés után a különlét fájdalma fogad benneteket, az ugyancsak arra fog ráébreszteni, hogy a pillanatnyi egybeolvadás helyett valami sokkal magasztosabb vár rátok.

 

Ám tudjátok, hogy a Szeretetnek is megvan a maga ideje - éppen úgy, ahogy a Szerelemnek is. Egyiket sem szabad siettetni. Ha mégis megpróbálnátok, döbbenten fogjátok tapasztalni, hogy a Szerelem valóban a fizikai időben létezik, míg a Szeretet ideje az Időtlenség.

 

Mindez nem azt jelenti, hogy a Szerelemre nincs szükség, mivel az csak múló illúzió.

 

 

Ha a Szerelem az Élet, a Szeretet a Létezés.

 

 

A Szerelem a Most-ban létezik. Ahogy Müller Péter vallja:

Ha valakibe régóta szerelmes vagy, és váratlanul megpillantod az utcán, úgy érzed, mintha most szeretnél bele. Nem azt mondod, hogy "Ja, ezt az érzést már ismerem!", hanem hirtelen megdobban a szíved.

(...)

A szerelem addig tart, míg a társadba minden pillanatban beleszeretsz.

Az Élet forrásában nincs tegnapi víz.

 

A Szeretet néma, lappangó.

Amikor minden egyes pillantás magával sodor, addig szerelmes vagy - tehát Te is a Most-ban létezel. A helyeden vagy, minden rendben.

 

Ha már nincs benned félelem, csupán valami önmagadnak megmagyarázhatatlan nyugodtság, akkor érkezett el a Szeretet.

 

 

Állj készen, lásd meg a pillanatban a lehetőséget.

Egy gondolat - egy mondat XXIX.

 2011.11.07. 00:03

A legjobb vállalkozás Te magad vagy: bármit fektess is be, biztos lehetsz benne, hogy jelentős kamattal térül vissza.

Gondolatok a vágyról

 2011.10.26. 12:44

A szenvedés oka a vágy.

Ez Buddha alapigazságai közül a második. Ám az már szinte balladai homályba vész, mi is az a vágy, és miként vezet szenvedéshez.

Buddha négy alapigazságával létünk mókuskerekét vázolja fel, mikor is a mindig többet akarás önmagát őrlő malmát hajtjuk. Csakhogy e kép központjában áll az a vágy, amelyet nem ismerünk fel.

 

A vágy lényege, hogy nincs benne Hit.

 

A vágy azt jelenti, hogy álmodunk magunknak egy világot, ám ugyanakkor falat is emelünk köré és tudatosítani kezdjük, hogy ez a világ számunkra nem érhető el - mindvégig utópia marad.

Elképzelünk magunknak egy szerencsésebb, boldogabb életet, ám mindezt jelenlegi helyzetünkből szemléljük, s mikor kinyitjuk szemeinket, csupán a kijózanodás émelyedettsége marad számunkra. Így születik meg a lemondás, az apátia; így születik meg a szenvedés.

 

A Hit nélküli vágy nem más, mint önellentmondás. Mintha azt mondanánk: erre van szükségem, de nem kell.

 

Mi a különbség Hit és vágy között?

Az, hogy a vágy az Ego terméke, mellyel önmagát csapja be: lemondással terhes nagyravágyás.

A vágy az, mellyel az Ego hatalmában kívánja tartani az Önvalót, az Ős Tent. Mutat számára egy képet, ami ő lehetne, de még mielőtt az Önvaló elkezdene valóságot teremteni saját maga számára  - mivel Önvaló, ezért egyetlen élettere a valóság -, az Ego elhessegeti a képet, s amellett, hogy hiú ábrándnak állítja be azt, a hatalom fenntartásának egyik fegyveréhez nyúl: a bűntudatkeltéshez.

Ennek az Egonak a felnagyított, globalizált képe a mai társadalom "uralkodó rendje". Ha ezt elülteted nem csak a hatalmi osztályok propagandájában, de a szocializációs színterek minden lehető szintjén, eléred azt, hogy a vágy megölje az Önvalót, majd ha ezt megtette, rituális öngyilkosságot hajtson végre.

 

Ha viszont a másik utat választod, miszerint táplálni kezded az Önvalót, úgy elérkezhetsz Buddha alapigazságainak megértéséhez, s a vágy szülte szenvedés feloldozásához.

Ám légy óvatos! Buddha azt mondja, hogy a szenvedés feloldozásához nyolc nemes ösvényen keresztül vezet az út.

A vágy pedig mindvégig ott lesz, hogy megkísértsen. Az Ego a vágyból él, ezért foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. Éppen ezért számtalan formát s arcot képes felvenni.

Az első lépés, hogy rájössz, a vágyat nem csupán az Ego, hanem az Önvaló oldaláról is meg lehet közelíteni. A szenvedés túlpartja a Szeretet. Mindkettő Benned gyökerezik.

 

A Szeretet viszont csak az önmegismerés által érhető el és élhető meg. Amikor már képes vagy az Önszeretetre, fel fogod ismerni Önvalód valódi igényeit - nem mellesleg a vágyak is innen indulnak ki. A vágy az Önvaló vulkánkitörése.

 

Az igény pedig valóságot szül.