Egy gondolat - egy mondat XXIX.

 2011.11.07. 00:03

A legjobb vállalkozás Te magad vagy: bármit fektess is be, biztos lehetsz benne, hogy jelentős kamattal térül vissza.

Gondolatok a vágyról

 2011.10.26. 12:44

A szenvedés oka a vágy.

Ez Buddha alapigazságai közül a második. Ám az már szinte balladai homályba vész, mi is az a vágy, és miként vezet szenvedéshez.

Buddha négy alapigazságával létünk mókuskerekét vázolja fel, mikor is a mindig többet akarás önmagát őrlő malmát hajtjuk. Csakhogy e kép központjában áll az a vágy, amelyet nem ismerünk fel.

 

A vágy lényege, hogy nincs benne Hit.

 

A vágy azt jelenti, hogy álmodunk magunknak egy világot, ám ugyanakkor falat is emelünk köré és tudatosítani kezdjük, hogy ez a világ számunkra nem érhető el - mindvégig utópia marad.

Elképzelünk magunknak egy szerencsésebb, boldogabb életet, ám mindezt jelenlegi helyzetünkből szemléljük, s mikor kinyitjuk szemeinket, csupán a kijózanodás émelyedettsége marad számunkra. Így születik meg a lemondás, az apátia; így születik meg a szenvedés.

 

A Hit nélküli vágy nem más, mint önellentmondás. Mintha azt mondanánk: erre van szükségem, de nem kell.

 

Mi a különbség Hit és vágy között?

Az, hogy a vágy az Ego terméke, mellyel önmagát csapja be: lemondással terhes nagyravágyás.

A vágy az, mellyel az Ego hatalmában kívánja tartani az Önvalót, az Ős Tent. Mutat számára egy képet, ami ő lehetne, de még mielőtt az Önvaló elkezdene valóságot teremteni saját maga számára  - mivel Önvaló, ezért egyetlen élettere a valóság -, az Ego elhessegeti a képet, s amellett, hogy hiú ábrándnak állítja be azt, a hatalom fenntartásának egyik fegyveréhez nyúl: a bűntudatkeltéshez.

Ennek az Egonak a felnagyított, globalizált képe a mai társadalom "uralkodó rendje". Ha ezt elülteted nem csak a hatalmi osztályok propagandájában, de a szocializációs színterek minden lehető szintjén, eléred azt, hogy a vágy megölje az Önvalót, majd ha ezt megtette, rituális öngyilkosságot hajtson végre.

 

Ha viszont a másik utat választod, miszerint táplálni kezded az Önvalót, úgy elérkezhetsz Buddha alapigazságainak megértéséhez, s a vágy szülte szenvedés feloldozásához.

Ám légy óvatos! Buddha azt mondja, hogy a szenvedés feloldozásához nyolc nemes ösvényen keresztül vezet az út.

A vágy pedig mindvégig ott lesz, hogy megkísértsen. Az Ego a vágyból él, ezért foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. Éppen ezért számtalan formát s arcot képes felvenni.

Az első lépés, hogy rájössz, a vágyat nem csupán az Ego, hanem az Önvaló oldaláról is meg lehet közelíteni. A szenvedés túlpartja a Szeretet. Mindkettő Benned gyökerezik.

 

A Szeretet viszont csak az önmegismerés által érhető el és élhető meg. Amikor már képes vagy az Önszeretetre, fel fogod ismerni Önvalód valódi igényeit - nem mellesleg a vágyak is innen indulnak ki. A vágy az Önvaló vulkánkitörése.

 

Az igény pedig valóságot szül.

Huszonnegyedik metamorfózis

 2011.10.18. 23:08

Uram, háboruból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szívem
S nincs, mi nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szívemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Ady Endre: Imádság háború után

 

 

Csönd honol. Síri csönd.

Vége van már. Vége.

 

Egyedüli része vagyok a gyilkos magánynak.

Osztályrészem keserű csalódottság.

A düh sírba szállt: magam vagyok gyilkosa, özvegye s temető papja.

Örökül hagyta rám a semmit.

 

Harcba indultam testemen vérttel, szívemben forrón lüktető szerelemmel.

Most se szerelmem, se barátom, se ellenségem.

Hittem, hogy a békéért harcolok, s most íme: nem tudok megállni sem magam előtt, sem Előtted.

 

Átvert a csalfa szerelem, mely egykor csatára buzdított. Most ő is halott, vagy ha él még, gúnyos kacajjal néz rám, mert tudja, semmivé tett.

S ha van még csók, már csak egy utolsó lehet. Leheld rám, hogy megnyugodjak. Tégy rajtam áldást, hogy gyógyításod ringasson a sírba.

 

Uram, nem így képzeltem el a Csöndet.

Nem tudtam, hogy általa én is elfogyok. Aléltan hallgatom, de üres némaság. Nem ölel, csak körülzár. Nyugtot nem ad, tébolyba ránt.

 

Nem így képzeltem el a Szerelmet sem.

Azt hittem ad, de amim volt, mind elvette. Csupán engem hagyott meg.

Megkísértett, s én neki adtam a lelkem. Eladtam magam a Szerelemnek.

Gyilkost vettem belőle magamnak. Addig öleltem, míg az utolsó leheletet is kiszorítottam. Addig csókoltam, míg meg nem fulladt - de most már én is fuldoklom.

 

Már csak Te maradtál nekem, Uram.

Megmutattad, mi vagyok.

Vajon Te is így látsz engem? Egyáltalán látsz engem?

 

Félek, Téged is elpusztítanálak, ha nem állnék egyedül. Magamat tettem s tenném árvává.

 

Keresném másban a Szerelmet, keresném másban a Csendet - de már nincs ki megadja. Magamban már hiába keresem - nincs ki tükröt tartson elém, nincs ki megmutassa, hol lelem.

 

Nem hittelek, s most már féllek Téged.

Most már tudom: ha megölöm a Hitet, egyedül a félelem marad nekem - de már nincs kinek elmondjam, nincs kit óvjak könnyek közt, nincs kit tanítsak.

Elbuktam a leckéken, s most saját magam bukott tanára vagyok.

Gyógyítanám magam, de csak torz, megcsonkított orvosa lennék önmagamnak.

 

S mégis: még mindig itt vagyok.

 

Most már tudom: sem Szerelmet, sem Csöndet, sem Hitet, sem Békét keresni nem lehet. Bár a keresés éppúgy szüntelen, mint maga az Élet - ugyanakkor nincs benne megbékélés, nincs benne megélés. Végtelen lázgörcs csupán - szú, mely önmagát rágja.

 

S ha behunyom szemeimet, csupán Téged látlak már - de látom, ahogy Te is látsz engem. Egymás szemében tükröződünk.

Egymás éber álmai vagyunk, ám én az álmaimban kutatlak Téged, ahelyett, hogy kinyitnám szemeim, s valóban meglátnálak. Hiszen ott vagyunk egymásban.

 

Mi vagyunk a Most.

S Szerelem, Csönd, Hit, Béke: mindez csak bennünk van.

 

Egy gondolat - egy mondat XXVIII.

 2011.10.16. 22:45

Valaki hibáit meglátni egyszerű, ám megérteni azok értékét a legmélyebb szintű önismeretet és önszeretetet követeli meg.

Namaszté

 2011.09.24. 00:05

Az ember legnagyobb hibáinak egyike, hogy nem tudja megélni a nem-cselekvést. Úgy hiszi, az ő szerepe a mozgatás; mintha a Lét nem önmagától mozgó lenne.

Gyakran valóban képtelenek vagyunk az átélésre, a belehelyezkedésre - sokkal inkább akarunk éltetni és helyeztetni. Ám ha megfigyeled a szavakat /éltetés, helyeztetés/, mind passzív, Tőled független.

Ez nem csupán felismerés, hanem maga a csapda is: a Tehetetlenség két orcája. Ugyanis a Tehetetlenség nem csupán megadás, hanem alázat is.

 

Amikor ide jutsz el, a keresés köre zárul be, s minél többször teszed meg az utat, úgy válik egyre ismerősebbé. Ugyanakkor látnod kell, hogy az Ösvény nem azért tér vissza önmagába, hogy a reménytelenségbe vezessen Téged, hanem hogy ráébredj: valóban maga az út a boldogság.

 

A Boldogság soha sem aktív, hiszen a Boldogság nem cselekedet, hanem állapot. Boldognak lenni nem azt jelenti, hogy teszek érte, hanem azt, hogy megélem a Csendet, a mozdulatlanságot.

 

A "passzív Boldogság" nem csupán a Lélek síkján működik, tökéletes megnyilvánulása a szeretkezés. Hosszú perceken át vívsz harcot egyetlen pillanatért, s amikor úgy érzed, minden kinyílik előtted, tested kővé mered. Az orgazmus pillanatában tökéletesen mozdulatlan vagy.

 

A pillanat megélése - kezdve az együttlét kiteljesedett örömétől, Pál híres fordulatán át Buddha megvilágosodásáig - mindig tökéletesen passzív. A Boldogságot nem én mozgatom, Ő ölel át engem.

 

Ilyen volt Születésed pillanata és ilyen lesz Halálodé is. Előtte és utána szüntelen a mozgás.

 

Egy gondolat - egy mondat XXVII.

 2011.09.19. 21:46

Valójában azért félünk a Haláltól, mert nem is tőle félünk.

Egy gondolat - egy mondat XXVI.

 2011.09.04. 00:20

Élj a jelenben úgy, hogy mindvégig tudd: a jövő gyümölcseinek magvát ebben a percben ülteted el.

Egy gondolat - egy mondat XXV.

 2011.08.24. 13:26

Amint szeretetlenséggé formálod a Szeretetet, az Időtlenség válik idővé.

Egy gondolat - egy mondat XXIV.

 2011.08.10. 09:14

Az Igazság és a Szeretet halk szavú - csak az kiabál, amiből hiányoznak.

Egy gondolat - egy mondat XXIII.

 2011.08.09. 16:44

Az "örökké szeretni foglak" nem pusztán azért hazugság, mert az érzés elmúlik, hanem azért, mert a Szeretet csak a jelenben létezik.

Gondolatok a Szeretetről VII.

 2011.08.08. 19:00

A szeretet két ember között azt jelenti, hogy a másik öröme, jó érzései (...) fontosabb, mint az enyém. A szeretet lemondást jelent az önző, egocentrikus életvitelről. A szeretet szívesen vállalt áldozatokkal jár utólagos számlabenyújtások, megbánások nélkül. A szeretet - ha már megszűnt is - visszaragyog a múltból, mint az élet legfontosabb ajándéka. Még egyszerűbben: a szeretet annak az öröme, hogy a másik a világon van.

(Popper Péter)

 

A Szeretet bár a legelemibb, korántsem a legegyszerűbb.

Ebből következően nem jelentheti azt, hogy "a másik öröme (...) fontosabb, mint az enyém".

 

Ha ezt jelentené, abból azt következne, hogy a társunk bánata, fájdalma nem fontosabbak, mint a sajátjaink.

Ez esetben a Szeretet önző.

Ha a társamnak bánata, fájdalma van, akkor már nem szeretem? Csak akkor szeretem, ha örül, ha boldog? Csak ekkor vagyok mellette, s a bajban rögvest elpártolok mellőle?

Te is láthatod: ez nem Szeretet. (Sokkal inkább politika.)

 

Másrészről: az emberi lélek és elme alapvetően nem képes arra, hogy mások érzéseit, mások világát előtérbe helyezze a sajátjával szemben.

Megtenni ugyan meg lehet, de az akkor ismét nem Szeretet, sokkal inkább erőszak - és újra csak politikává válik.

Így újra odajutunk, hogy körbekerítjük a Szeretetet, majd hozzávágjuk azt a másikhoz. Így teremtünk vallást és így kreálunk politikát.

Ahhoz ugyanis, hogy mások érzései, gondolatai, mások jóléte fontosabbá váljon, mint a sajátod, pontosan az szükséges, hogy a Szeretetet és vele együtt Téged is bekerítsenek, tulajdonként kezeljenek. Így viszont nem csak Te, hanem maga a Szeretet is rabszolgává válik. Hiszen ahhoz, hogy mások élete fontosabb legyen a Tiédnél, Rád kell hogy erőltessék azt.

Az emberi lélek és elme előtt pedig látszólag két út áll. Az egyik az, hogy elfogadja a rá nehezedő nyomást és behódol. A másik az, hogy önmagára veszi azt, ami a másé - ezt azonban csak úgy tudja megtenni, ha azonosul vele.

A két úgy azonban csak ránézésre más, valójában egy és ugyanaz. Tulajdonképpen mindkettő a vallás és a politika útja. Olyan út, amelyben nincs szükség a Szeretetre - sőt, csak akadályozó tényezőt jelent.

 

 

A valódi Szeretetet nem lehet úgy kezelni, ahogy azt mi szeretnénk tenni.

Egy párkapcsolatot leginkább úgy képzelünk el, miszerint van az én szeretetem amit Rád testálok. Ám ez így nem működik.

Nem működhet egyrészről azért, mert ha ez a szeretet az enyém, akkor azt bolond lennék bárkinek is adni, vagy bárkire is irányítani. Ülnék rajta, mint a kincsesládán és körmeit rágva félnék, nehogy valaki eltulajdonítsa tőlem.

Másrészről azért sem működhet, mert ha feléd irányítanám a szeretetemet, akkor az többe nem lenne az enyém. Ha pedig neked is van saját szereteted, akkor azt Te nem tudnád beengedni. Mi több, ha Te is felém irányítod a külön bejáratú szeretetedet, akkor azt pedig én nem tudom fogadni.

Nem akarnék veled szeretetet cserélni, s Te sem velem. Pedig elvileg ennek kellene történnie, ha egymás örömeit fontosabbnak akarnánk tekinteni, mint a sajátunkét. Ugyanis akkor ebbe a szeretetbe csak a jó dolgok férnének bele. Máskülönben minket üldögélnék a fent említett kincsesládán, ha az szenvedést is tartalmazna. Dehogy kellene nekünk a szenvedés. Inkább azon lennénk, hogy mielőbb megszabadulhassunk tőle.

Ez esetben odaadnánk valaki olyannak, akit nem szeretünk - és nem is akarunk szeretni.

 

Ha viszont a szeretetünk egyaránt tartalmazna jót is rosszat is, két dolgot tehetnénk. Az egyik az, hogy bármi legyen is benne, Rád irányítom. Legyen a Tiéd minden. Ekkor viszont el kellene fogadnod, hogy bánthatlak is. (Pedig ha szeretlek, miért szándékoználak bántani?)

A másik lehetőség, hogy csak a jót fordítom feléd, a rosszat meghagyom magamnak. (Viszont miért ártanék magamnak?)

 

Ha körülnézel, a legtöbb párkapcsolatot besorolhatnád valamelyik alternatívához.

S hogy miért van ez?

 

Nos, leginkább azért, mert "vallásosan" vagy "politikusan" akarunk szeretni, avagy látszólag csupán jót akarunk a másiknak, mégis minden rosszat rá hárítunk - még azt is, ami valójában nem az övé.

Ezt tanuljuk már nagyon hosszú ideje.

 

Szabad akaratunknál fogva kiráncigáltuk magunkat a Szeretet eredeti állapotából.

Ha meg akarod keresni, figyeld meg a Természetet, figyeld meg az állatok viselkedését - egymással és az emberrel szemben is.

Amit ugyanis a tudósok ösztönnek neveznek, az a Szeretet ősállapota.

 

Aki pedig úgy véli, hogy az állatok csupán ösztönből cselekednek, soha nem került közéjük. Sosem simogatott meg egy kutyát, aki a mancsát a kezébe adta, s fejét a lábára hajtotta. Soha sem látott csimpánzt, aki a kicsinyét védi s gondozza.

Ám valójában nem látott még vadállatot ölni sem, s nem látta a rengeteg állat tekintetét, akiket brutális módon kínoztak s megöltek.

Ha ezt egy emberrel próbálod megtenni, vissza fog támadni. Ezt az állat is megtehetné, mégsem teszi, s nem azért, mert nem is gondol rá.

A Természet s benne az állatok sem ismerik a nem-szeretetet. Egyedül az ember az, aki nemcsak hogy megismerte, de magára is vette azt.

Az állat minden percét az Ősszeretetben éli meg. Kiléphetne belőle, de nem teszi.

 

Az ember viszont olyan, mint a türelmetlen kisgyermek, aki ha nem jön rá a játék működésére, földhöz vágja azt és keres másikat.

Amit nem tudunk megélni, azt tönkretesszük.

Sőt, a magunkévá tesszük.

 

 

Pontosan ezt történt a Szeretettel is.

Körbekerítettük, a magunkévá tettük, s most lám: nem tudunk szeretni.

A Szeretetet ugyanis nem lehet megosztani. Pontosabban úgy nem, hogy az egész az enyém és legfeljebb egy-két szeletet adok neked belőle.

Ez nem megosztás, hanem alamizsna.

 

"Oszd meg és uralkodj!" - tartja a mondás.

A szó nemes értelmében véve viszont csak akkor leszel képes uralkodni, ha megtanulod, mit jelent a megosztás: azt, hogy nem a Tiéd.

 

Ha mindezt meg tudod tenni, nem csak a kezdő idézetet és a fenti mondást érted meg, hanem számtalan kapu nyílik meg előtted.

 

 

Cím nélkül VIII.

 2011.08.08. 18:06

Az Idő az, amivé teszed.

Ha pénzzé teszed, eladod - ám akkor már nem a Te Időd.

A pénz nem jelent értéket.

Te döntöd el, hogy értéket teremtesz vagy értéktelenséget.

Vigyázz! Magadnak teremted - a Tiéd lesz.

Huszonharmadik metamorfózis

 2011.07.21. 13:31

Ha a lélek gyógyítására esküdtem volna fel, vagy a ma divatos irányzatok híve lennék, azt mondanám: saját életünk oly annyira sivár és szánalmas lett, hogy mások nyomorának átvételére kényszerítjük magunkat, mely sokszor szinte felüdülést jelent.

Ehelyett azt mondom, hogy saját életünk kincseinek felkutatása helyett fordulunk mások nyomorúságának áhításához.

Egyik sem helyes persze. Akkor mégis mi az oka ez utóbbinak?

 

Az, hogy erre nevelnek bennünket. Erre épül a szocializáció, erre épül a vallás, a politika. Arra, hogy magadra vedd mindazt, ami nem a Tiéd.

Így ugyanis be lehet Téged is skatulyázni, s nem kell felesleges erőfeszítéseket tenned azért, hogy önmagad légy.

Cselekedj úgy, ahogy a társadalom elvárja Tőled; viseld, amit Isten ruház Rád. Járd az ő útjukat.

Könnyebb így mindenkinek - nem kell Rád is külön figyelni, egy csordát elég félszemmel nézni. Pontosan úgy, ahogy a tudomány is teszi.

 

Az orvostudomány számára Te csak egy betegség vagy. Hogy lehet ez? Hiszen Te Te vagy, nem pedig az influenza.

A pedagógia szemében Te részképességzavar(os) vagy, a szociológia szemében egy csoport, a közgazdaság pedig megelégszik azzal, ha egy osztálynak nevezhet.

Helló! Itt vagyok én is!

 

 

De ki az az én?

Valójában nem tudjuk. Ám honnan is tudhatnánk, amikor mindenki mást mond róla - látszólag.

A vallás és a kommunizmus szerint az én ellenség, hiszen nem szabad, hogy ő érvényesüljön. (Itt persze felmerül a kérdés, hogy ha mindketten ezt hirdetik, miért támadnak egymásra.)

Más tanok máshová helyezik az ént. Egy hang azt mondja, érvényesülnie kell, egy másik azt, el kell nyomnod magadban.

 

Ideológiák jönnek, kifakulnak. Csalódsz bennük és futsz a másikhoz. Majd az megvéd, majd az megmondja, mi a helyes.

S ahelyett, hogy kialakítanánk saját értékrendünket, előre gyártottakat veszünk magunkra. Csakhogy az ideológiákból szőtt ruhát sokszor a fejünkre is ráhúzzuk, amitől nem látunk ki, s így vakon közlekedünk, taposunk el másokat - csupán azért, mert rajtuk nincs szemellenző.

 

Az ideológiák önmagukat és épp annyira elvakítják, hogy a lényeget nem veszik észre, miszerint nevezzék magukat bárminek is, céljuk egy.

 

Morbid vagy sem: legyen szó akár vallásról, akár politikáról, ideológiáról, mindannyian rettegnek a valódi Éntől - éppen azért minden erejüket arra koncentrálják, hogy ellene dolgozhassanak.

Az Én ugyanis megingathatatlanságot, bizonyosságot, a lehető legmélyebb hitet jelenti. Függetlenséget, befolyásolhatatlanságot.

Olyan Ént, akinek nincs szüksége ideológiákra, vallásra. Az Én nem a parlamentekben és nem a templomokban lakozik - ezzel szemben a vallás és a politika erőszakkal igyekszik betuszkolni a maga erődítményébe.

 

Miből ismerheted meg a valódi Ént a társadalom nagyüzemben gyártott hamis énjétől?

Ez utóbbi kiabál. Hangosan ordítja a maga propagandáit. Szószékekről, emelvényekről prédikál. Célja csupán egy: a manipuláció.

Megmagyarázza Neked mindazt, ami Előtted áll, s fokozatosan von hályogot szemeidre egészen addig, amíg annyira homályosan látsz, hogy arra szorulsz, ő mondja meg, mi hever a szemeid előtt.

 

A társadalom megpróbál tökéletes csapdát építeni az Énnek. Mára odáig jutott, hogy az Ént ellenségeként tekinti és kezeli. Amint az Én első vonalait véli felfedezni, azonnal megtámadja. A barlang szájánál várakozik, s a még kába préda fejére üt.

Csak hogy ez nem vadászat! A különbség ugyanis abban rejlik, hogy a vadásznak szüksége van a prédára. Sem a vadász, sem a vadállat nem gyűlöletből öl. Az életért cselekszik, s nem az ellen.

Ez az, amit az Énre vadászók nem tudnak! Nem tudják, hogy a halott préda nem táplálja őket, s így szép lassan éhen fognak halni.

 

Sokan úgy hiszik, az Én valami sokkal magasabb, valami olyan, amire a tökéletességhez vezető út végén lelhetnek, már ha valaha eljutnak oda. Elvégre erről szól minden, így növünk fel, mindenhol ezt halljuk. "Menj, fejlődj, tanulj." S rádöbbenünk, hogy a menetelésnek sosincs vége.

Ha jobban megnézed, láthatod, hogy az Én ott lakozik a természetben. Evolúció csak akkor jöhet létre, ha az Én a legelső sejt, az alapkő. Az ember viszont az evolúciót, a természet csodáit is a saját kezébe akarja venni, s megfordítani annak menetét: ő maga akar tudatot adni mindannak, amit tudattalannak tart.

Valójában pedig éppen az ellenkezőjét éri el.

Az Énnek az ember értelmében véve nincs szüksége Istenre. Pontosabban nem kell gyártania magának Istent. Az ember viszont gyökértelenné tette magát, nem találja az Ént, ezért magasabb erőket kreál magának.

Saját gyökértelenségét igyekszik kezelni azáltal, hogy egyfelől Istent gyárt magának, másrészt mindarról, amiről úgy hiszi, alatta való, azzal szemben magát állítja be Istenként.

Állatot szelídít, aki mellett Istennek érezheti magát, hiszen ő ad neki szállást, s ő látja el étellel. Amikor pedig kutyája vagy macskája hozzábújik, úgy gondolja, kedvence így mutatja ki háláját, így bálványozza őt.

Azt hiszem, valójában az állat az, aki megérzi, mire van szüksége az embernek. Tudja, érzi, hogy Istennek kell éreznie magát, s ezért alázattól és szeretettől vezérelve érezteti így az emberrel.

Mivel az állatnak Énje van, valójában nincs szüksége arra, hogy valaki felette álljon. Az állat Énje ugyanúgy független. Cselekedetét a Szeretet irányítja, nem pedig a szükség.

 

A szükség a gyökértelenség által létrehozott cselekvési forma. Délibáb.

 

 

Ha a gyökértelenség már kialakult, két dolgot lehet tenni.

Az egyik megoldás ennek az állapotnak a fenntartása. Tüneti kezelés, gyógyszerezés.

Figyeld meg magad, miként cselekszel, amikor beteg vagy. Elmégy az orvoshoz, s már előre tudod, hogy gyógyszereket fog felírni. S már szinte úgy mész a patikába, mintha imádkozni térdelnél le az oltár előtt. A tablettákról pedig elhiszed, hogy meg fognak gyógyítani.

Valójában nem történik más, mint annak az érzésnek a fenntartása,mantraszerű begyakoroltatása, ami szerint szükséged van ezekre a szerekre, mert általuk érzed magad valakinek. Megtanították Neked, hogy amikor egészségesnek érzed magad, az "jó", s amikor beteg vagy, "rossz" és rögtön szükséged van valami "magasabbra", ami "jóvá" tesz Téged.


Ez tehát az egyik lehetséges alternatíva. S lássuk be, manapság ez a leggyakoribb.


A másik az, hogy nem az utat keresed, hanem megvizsgálod, honnan indultál.

Vajon amikor utazol, emlékszel-e az indulási helyedre? Fel tudnád-e idézni?

Bizony, ilyenkor elég homályosak szoktak lenni az emlékek.


A homályban lenni pedig nem jó. Dönthetsz tehát, hogy még több homállyal feded el azt, ami eleve a Tiéd, vagy szép lassan elhiszed, hogy a homály a Tiéd...
 

Gondolatok a Szeretetről VI.

 2011.07.05. 09:48

Én pedig éjszakánként a tűznél nyomoztam az életemet visszafele, mint ahogy lőtt vadat nyomoz az ember, hogy megtalálja a vadászt, aki meglőtte. Én is kerestem azt, aki engem meglőtt, aki elpusztította az életemet, aki rablóvá tett. És oda jutottam el mindig, (...) hogy mindez azért van, mert annak idején, amikor a papírokat osztogatták, nekem nem jutott.

Részlet Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet c. regényéből

 

Rablók lettünk, s most nyomozunk. Keressük a tettest, kutatjuk azt a második eredendő bűnt, ami azzá tett minket, akik most vagyunk.

Mert ahogy Wass Albert is mondja, vadállatok lettünk, s bár a vadállat nem keresi, ki tette vadállattá, mi szüntelen kutatunk, mert nem érezzük azt, mint a vadállat. Nem érezzük, hogy a helyünkön lennénk. Valami hiányát érezzük.

 

Ha pedig hiányolunk valamit, az mindig azt jelenti, hogy nem tudjuk, mi az, ami hiányzik. Sosem volt, sohasem lehetett a miénk, egyetlen pillanatig sem tudtuk átélni.

Így hát valójában keresésünk is mindaddig eredménytelen lesz, amíg a hiányt hajt bennünket. A hiány pedig félelmet szül, a félelem erőszakot, az erőszak rút pusztulást.

 

De minek a hiánya? Hogyan hiányozhat bármi, ha sosem volt a miénk?

A szüntelen keresés okozta szenvedésünk éppen abból fakad, hogy annak idején körbekerítettünk valamit, amit a sajátunkat kiáltottunk ki. Valami olyat, ami azelőtt senkié sem volt - s így mindenkié.

Kerítést húztunk a Szeretet köré. A tulajdonunkká tettük.

 

S most ott állunk, mint azok az emberek, akik telkeket vásárolnak a Holdon. Abszurd, de így van.

Kitől veszik meg? Előtte kié volt?

S ha megkérded őket, ugyan mutassák meg, melyik telek az övék odafent, vajon mit válaszolnak?

 

Amíg nem kerítettük be a Szeretetet, nem tudtuk, hogy valaha hiányozni fog. El sem tudtuk képzelni. Hiszen mindig itt van.

Itt? Hol itt?

 

Kezünkbe vettünk egy befőttes üveget, karunkat meglendítettük a semmiben, majd a fedelet lezárva azt mondtuk: "Ez most már az enyém. Az én levegőm."

Eddig levegő volt, de most, hogy palackban őrzöd, s melledet büszkén verve mondod: "Enyém!" - így már semmi.

Értéktelenné vált. Érzed Te is, s ezért az utcákat járod, s harsogva reklámozod: "Tessék! Vegyenek!" Neked már nem kell, de még mindig képtelen vagy elengedni, még körmöd sarkát is pénzzé tennéd. Halálos ágyadon fekve még testedet is eladnád.

S mit kezdesz utána a pénzzel?

 

Mert amit a magadévá tettél, amit uralsz, egy idő után unalmas lesz számodra.

 

 

Az ember körbekerítette a Szeretetet. A magáénak akarta.

S amikor megházasodik, beáll abba a sorba, amiből Wass Albert kimaradt. Papírt osztanak neki, melyre ráírják, ki a Tiéd, s Te kié vagy. Kinek adtad el a Szeretetedet, s kiét vetted meg.

Majd telnek az évek, s úgy nézel férjedre/feleségedre, mint egy nyakadon maradt koloncra. Mint ifjúságod játékszerére, arra a kisautóra, amit még az ágyba is magaddal vittél, amit álmodban is kezeid közt szorongattál; ám a fiatalság elmúlt, s már nincs rá szükséged.

 

Mit gondolsz, a tudomány miért ír a házasságról, miért ír családokról? Miért kezeli őket gazdasági intézményként? S vajon miért nem olvashatsz szociológiai elemzést a kommunákról, melyekről Osho beszél?

Azért, mert ahol nincs körülkerítés, ahol nincs tulajdon, nincs birtoklás - ott a tudomány, a mai civilizáltnak feltüntetett társadalom számára nincs érték. Ők ott nem az életető levegőt látják, hanem a semmit.

 

Ám arra lettünk tanítva, hogy a semmit is támadjuk meg, s döntsük igáink alá. Birtokoljunk - erről szól az életünk.

Ha pedig meguntuk az uralmat, s szeretnénk megosztani, két lehetőségünk adott: vagy a törvény elé kerülünk, vagy a zárt osztályra.

Nem mondhatod férjednek/feleségednek, hogy nem csak őt szereted - mert ő a tulajdonod. Nem kérheted, hogy ne akarja kizsákmányolni a benned lakó Szeretetet, mert az nem birtokolható - abban a percben beadjad ellened a válópert - s íme, máris a törvény előtt állsz. A törvény pedig nem Téged véd, hanem a tulajdont. Lélek, szellem elleni bűncselekményt nem ismer, csupán tulajdon ellenit.

 

A Szeretetet nem zárhatod palackba, nem emelhetsz köré magas falakat, de papírra sem írhatod le. Ha a tulajdonoddá teszed, meglövöd magad, s gyilkossá leszel.

A Szeretet pedig értéktelenné válik, s akár egy életen át ülhetsz a tűz mellett, kutatva, ki lőtt meg Téged...

Cím nélkül VII.

 2011.07.04. 09:59

Két barát hosszú idő után találkozik a zsúfolt belvárosban. Az egyikük tanító, míg a másik felkapott üzletember. Így szól a tanító:

- Gyere el hozzám, beszélgessünk. Ott nyugodtabb a környék, figyelhetünk egymásra.

- Rendben van, menjünk. Autóval jöttél, vagy elvigyelek?

- Gyalogosan vagyok, s ha nincs ellene kifogásod mehetnénk együtt, de szeretném, ha gyalog követnél.

 

Az üzletember ugyan furcsállta az ajánlatot, de elfogadta.

- Bő 10 perc alatt meg lehet járni.

- Ezek szerint Te is a városközpontban laksz? Talán még közelebb is, mint én, hiszen nekem is 10 perc az út, csakhogy én ezt az autómmal szoktam megtenni.

- Nem, egy csendes, erdő melletti részen élek. Ha pedig az autómban ülve rohannék haza, nem láthatnám azt a sok csodát, amit az út rejt.

 

"Vagy úgy," - gondolta az üzletember - "bizonyára gazdag környék." Mire a tanár lakásához értek, megdöbbenve látta, hogy az egy igen csak szerény, fából épült kis ház az, a gazdagságnak pedig legkisebb nyomát sem lelte.

A házikó egy szűk szobájában telepedtek le.

- Helyezd magad kényelembe. A ház mögött folyik egy kis forrás, nagyon kellemes vize van. Azzal és némi saját termésű gyümölccsel tudlak megkínálni.

- Igazán kedves vagy, de sem szomjas, sem éhes nem vagyok - mondta az üzletember, meglepődését udvariassága mögé leplezve.

"Miért nem hívtam el hozzánk ezt a szerencsétlent" - gondolta magában. "Hiszen még bútorai is alig vannak. Megszánhattam volna valamivel"

 

- Szabad kérdeznem, tanítasz-e még?

- Persze. Tanítok, népes osztályom van. Néhány magánnövendékem is van. Szeretnek idejárni, szívesebben hallgatják itt a leckéket, mint az iskola falai között.

- Ennyire nem fizetnek meg?

- Nézd, nem keresek sokat. Viszont ez az én nyugodalmam.

 

Az üzletember nem tűrte tovább. Felállt, s hangját megemelve így szólt:

- Hiszen jóformán semmid sincs.

- Jól látod, s nem is.

- Tessék?

- Valóban szinten semmim sincs. Éppen ezért nem is rettegek, az életemet nem hatja át félelem. Sokkal nehezebb lenne az életem, ha figyelnem kellene egy hatalmas lakásra, egy drága autóra. Minden pillanatban rettegnék. Eszembe sem jutna, hogy bármimet kölcsönadjam, vagy hogy egyetlen forintomat idegeneknek, hajléktalanoknak, koldusoknak szánjam. Annyira félnék, hogy amim van, meg is tarthassam.

A Te helyedben folyton rettegnék, hogy a cégeim ne legyenek veszteségesek, hogy a befektetéseim megfelelően kamatozzanak, mert ha bármit is elvesztenék ezek közül, már emberszámba sem vennének.

- S Te nem félsz, hogy kiapad a forrásod, hogy a gyümölcseidet elveri a jég? - vonta kérdőre a tanárt már-már kiabálva az üzletember.

- Ha a víz elapad, s a termés elpusztul, számtalan helyet találok, ahol mindkettőt meglelem. Ám biztos vagyok abban, hogy amíg a gyümölcseimet nem félelem által gondozom, vagyis nem kezelem mindenféle vegyszerrel attól tartva, nehogy valamilyen élősködő fertőzze meg, hanem szeretettel bánok velük, s azzal a vízzel locsolom őket, amelyet a föld is nekik szán, nincs miért aggódnom. De vajon Te ugyanígy gondolsz a családodra, netán a bankszámládra?

 

Az üzletember fogait összeszorította, karját szinte támadásra lendítette, majd egyetlen pillanat alatt haragja kővé meredt, s arcát könnyek lepték el.

- A fene egye meg. Valóban félek, s rettegek. A családom pedig ... azért nincs, mert csak a pénzt számolom, vajon jut-e annyi, hogy a feleségem s a gyermekeim is kényelmesen élhessenek, vagy az én életvitelemet kell feláldoznom értük.

- Látod, ha a pénzt kell megosztani, ahhoz mindig úgy állunk, akár egy foghúzáshoz.

- De ha semmid sincs, azt hogy osztod meg?

- Úgy, mint a szeretetet. Ha képes vagy azt megosztani, valóban megbecsülnek. S hidd el, az semmibe sem kerül. Viszont azok, akiket ugyanúgy a félelem irányít, akárcsak Téged, mindössze addig becsülnek - bár ez nem igazi tisztelet -, amíg a pénzedet meg tudod osztani velük. Ha már csak a puszta lényed marad, arra nem kíváncsiak. Pedig a valódi értek ott lapul.

- És ha a belsőm, a puszta lényem tényleg üres és értéktelen?

- Amíg magad előtt sem rejted fel, nem tudhatod.

- De hogyan tegyem meg? Hiszen engem csak az üzleteim alapján ismernek, nem tudják, ki vagyok, csak azt, hogy korrekt és bőkezű. Mi történik, ha elveszítem ezt a képet?

- Akkor meglátsz egy másikat. Lehet, hogy eleinte nem fog tetszeni Neked, s biztos lehetsz benne, hogy másoknak sem. Arra is készülj fel, hogy sokan el fognak tántorodni Tőled. S akik így tesznek, azok csak a külső képet szerették Benned. Őket csak a csomagolás érdekelte.

Az ilyen emberek pedig legbelül boldogtalanok. Képzeld el, hogy a karácsonyfád alatt ott sorakozik számtalan ajándék szebbnél szebb dobozokban, Te pedig gondosan leveszed róluk a csomagolást, s azt szorongatod magadhoz a következő ünnepig, a dobozokat és azok tartalmát pedig magad mögött hagyod.

- Te jó ég. Még elképzelni is észveszejtő. Úgy láttam magamat, mint egy komplett idiótát.

- Pedig ma nagyon sokan így tesznek. Pontosan úgy, mint az őrültek.

- De miért teszik ezt?

- Azért, mert úgy hiszik, fájna nekik elengedni a csomagolást. Úgy vélik, akkor elvesznének.

- Tudod, magam is így érzek.

- Ha már ezt felismerted, csupán rajtad múlik, elindulsz-e az úton. Kezdd el elengedni mindazt, amiről úgy hiszed, fájdalmat fog okozni. Valószínűleg tényleg fájni fog, viszont egy idő után eljutsz oda, hogy az elengedés és a megosztás már nem fog fájdalommal járni.

- És azt mit jelent?

- Azt, hogy az már TE vagy, és sikerült elengedned mindazt, ami nem Hozzád tartozott. S most menj, hosszú út vár még Rád...

Egy gondolat - egy mondat XXII.

 2011.06.27. 12:44

Legtöbb gondunk abból fakad, hogy aggodalmunkat magasabb vagy alacsonyabb szintre helyezzük, mint ahol valódi problémánk leledzik.

Egy gondolat - egy mondat XXI.

 2011.06.18. 09:35

Igyekezz felismerni a Szépet anélkül, hogy a Jót keresnéd benne.

Gondolatok a fájdalomról

 2011.06.05. 20:47

Számomra nem vigasztalás, hogy millióknak fáj ugyanaz, ami nekem. Magamnak fáj, ami bennem fáj.

(Részlet Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet c. regényéből)

 

 

Döntsd el, hogy fájdalmat okozol magadnak, vagy átéled a fájdalmat - mert a kettő nem ugyanaz.

Sokkal nagyobb szenvedést okozol azzal, ha mások fájdalmát veszed magadra - ha a fájdalmad valójában nem a Tiéd. Áss le fájdalmad gyökeréhez. Ismerd meg. Másként nem tudod, valóban Tied a fájdalmad.

 

Nem játszhatsz mást, csupán a Te szerepedet. Ne zavard meg a színdarabot. Improvizálhatsz persze, de nem bújhatsz ki a saját bőrödből.

A Te fájdalmad lehet szimbólum. Ami Neked fáj, fájhat másnak is. Először viszont a saját fájdalmaddal kell azonosulnod. Teljesen a magadévá kell tenned, hogy megismerd, hogy tudd: ő a Tiéd.

Csak így leszel képes osztozni mások fájdalmában. Osztozni pedig nem azt jelenti, mint mástól el- vagy átvenni. Osztozni öröm - így hát meg kell tanulnod örülni fájdalomban. Olyan ez, akár táncolni a gyászban - ezt is csak akkor lehetséges, ha a gyász már a maga teljességében a Tieddé vált.

 

Tanulj meg táncolni a fájdalommal együtt. Akkor bánsz jól vele, ha nem hagyod, hogy megbénítson. Figyeld meg fájdalmad ritmusát, és vedd át. Mozogj vele együtt. Ha megbénítod a fájdalmat, megölöd - már pedig nem ez a cél. Ha megölöd, elszalasztod annak a lehetőségét, hogy megismerd. Ekkor fogsz valójában szenvedni.

Mai korunk pedig éppen erről szól - a fájdalomcsillapításról. Az angol "painkiller" szó - ami a mi nyelvükben fájdalomcsillapítóként szerepel - szó szerint fájdalom ölőt jelent. Felszíni, tüneti kezelést. Nem pedig gyógyulást.

A Gyógyítás pedig nem azt jelenti, hogy megölöm a fájdalmat, hanem éppen azt, hogy elmerülök benne, megismerem - s táncra hívom. Nem gyógyíthat senki gyűlölettel, egyedül a Szeretet által. Már pedig a modern kor orvosai éppen úgy mutatják be a betegséget, mint a saját ellenségünket. Hányszor hallod egy orvos szájából, hogy "Merüljön el a betegségében. Ismerje, szeresse meg a rákot. Gondoljon a tumorára szeretettel."? Ehelyett inkább olyanok hangzanak el, mint "El fogjuk pusztítani. Le fogjuk győzni. Kivágjuk, eltávolítjuk. Ez csupán egy felesleges szerv/szövet, ami csak gondot okoz Önnek."

 

Valóban felesleges lenne minden "rossz"? Tévedés lenne, büntetés?

Ha tévedés volna, nem jöhetne kívülről, elvégre hisszük, hogy a Teremtés tökéletes - azt tanítják nekünk, hogy Isten tévedhetetlen. Ha viszont büntetés, annak is kívülről kell érkeznie. Valami nem stimmel.

 

"Isten akarata", mennyit hallottam ezt később is az emberektől. Ha már nem tudtak egyebet mondani, azt mondták: ez volt az Isten akarata. S mindig csak olyankor mondták, amikor valami rossz történt, valami nagyon nagy baj, amin nem lehetett segíteni. Isten akarata. Mintha az Isten mindig csak rosszat akart volna nekünk, embereknek. Vagy mintha csak mindig olyankor jutott volna eszünkbe, hogy Isten is van, amikor baj szakad reánk.

Írja Wass Albert önéletrajzi munkájában - egy kisgyermek szemszögéből nézve a világot.

 

Mi pedig így látjuk a fájdalmat - felnőtt fejjel. Tanult tehetetlenségként.

 

Önmagad megismerése fájdalom. Ha rosszul csinálod szenvedés. A kettő nem ugyanaz.

Emlékszel, amikor Jézusról és az Apostolokról beszélgettünk? Azt mondtuk, azért írtak róla, mert nem ők élték meg. Éppen ezért van passió, éppen ezért van szenvedéstörténet: mert nem ismerték a fájdalmat - bár valójában a szenvedést sem.

Legtöbbször azt hisszük, a szenvedés jelent folyamatot, ami vezet valahová, pedig valójában a fájdalom az igazi folyamat. A buddhista tanok - amelyek szintén kívülről látnak! - szenvedésről beszélnek, nem pedig fájdalomról.

Sem a buddhizmus, sem a kereszténység nem gnosztikus - avagy nem a megismerésen alapszik. Sokkal inkább hipnotikusak.

 

Erre épít a pszichiátria ipara is - nem a megismerésre, hanem a kábításra. A fájdalom megölésére.

 

Döntsd el - megismersz, vagy engedsz a kábításnak.

Gondolatok a Halálról

 2011.05.29. 20:37

Miért vágyunk a Halálra?

Talán azért, mert olyasmit keresünk benne, amiről úgy hisszük, csak ott találhatjuk meg.

Úgy véljük, csupán a Halálban szűnik meg a Valóság, csak benne menekülhetünk meg. Végső megnyugvást, biztos pontot keresünk benne.

Ám a Halál nem a megtalálásról, és nem a megérkezésről szól. A Halál nem beszűkülés, hanem megnyílás.

 

Hontalannak érezzük magunkat az életben. Nem találjuk a helyünket, mintha éreznénk, örök átutazásra kárhoztattunk.

Keresünk egy biztos pontot. Szüntelen megnyugvást akarunk - azt, ami lehetetlen, hiszen hiszen a megnyugvás nem lehet szüntelen. Állandóságot akarunk, mely mozdulatlan.

A Halált - vagyis inkább a pusztulást - keressük az életben, benne akarjuk létrehozni. Korlátok után kapkodunk a végtelenségben.

S szinte mindvégig hisszük: a Halálban mindez elmúlik, hiszen a Halál maga az elmúlás.

A Halálra úgy tekintünk, mint végső múltra, miközben észre sem vesszük, hogy az elmúlás nem múltbeli, hanem folytonos - benne van a szóban. Folyamatot akarunk helyezni a folytonosság nélkülibe.

 

Korlátainkat csak az életben tudjuk létrehozni - a Halál nem eltörli, hanem feloldja azokat. S így az életben állandóan kapaszkodni vágyó ember megretten a Halálban, hiszen vég nélküli térben találja magát. A végtelen pedig a teret is feloldja.

Valószínűleg éppen azért van halálfélelem, mert az élet és a Halál valóságát nem tudjuk egyeztetni. Képtelenek vagyunk elfogadni, hogy folyamatból csak folyamatba léphetünk. Mi csupán jelen lehetünk. Csak belehelyezkedhetünk, ezt viszont egyedül úgy vagyunk képesek elérni, ha lekorlátozzuk magunkat. Még nem tanultunk meg feloldani.

 

Ha valóban vágyni akarsz a Halálra, tanulj meg jelen lenni; tanulj meg feloldódni. A Halálba ugyanis csak a Szeretet által juthatsz el.

Ha valóban vágyni akarsz a Halálra, meg kell tanulnod, hogyan ismerd fel a valódi vágyat. A valódi vágy ugyanis a Szeretetből születik.

Választhatsz, hogy Te magad leszel Buddha, vagy elfogadod azt, amit mondanak róla. Ha ez utóbbi mellett döntesz, Tudós leszel. Ha ez előbbit választod, Élő.

Ha valóban vágyni akarsz a Halálra, Élővé kell válnod, másként ugyanis nem léphetsz be. Meghalás csak a Halálban lehetséges; a holt nem lépheti át a kaput.

 

Buddhává, Élővé nem válhatsz úgy, hogy elfogadod a tanokat, anélkül, hogy valóban jelen lennél bennük. Tudósnak lenni a valódi tudatlanság záloga.

Mondhatják Neked, hogy tudod, milyen az élet, hiszen Te magad is élsz. Én pedig azt kérdem Tőled: élsz, vagy benne vagy az Életben.

Papolhatnak Neked születésről, életről, halálról - ha azok sincsenek benne, akik beszélnek róla. Már pedig hogyan lehetnének benne? Aki a születésben van, még nem mondhatja el Neked, milyen az. Aki pedig a Halálban van, már nem mondhatja el Neked.

S ha el is mondhatnák, az nem lenne a Tiéd.

 

A Tudós a társadalom, a szocializáció "terméke", míg az Élő önmagáé.

A Tudós rab - hiszen függ a társadalomtól, amely létrehozta. Ezzel szemben az Élő szabad.

 

Elhiheted Buddha tanait, elhiheted a Biblia tanításait - vagy élhetsz.

Hiába írták le Buddha és Jézus szavait - ezek a szavak belülről jöttek. Aki belül van, benne van - nincs szüksége külső közvetítésre.

Nem véletlenül beszélnek Buddha "követői" szenvedésről, nem hiába írja le a Biblia a passiót. Amíg az Élő táncol én énekel, a Tudós egy helyben ül, hallgatja, figyeli.

 

Az irodalomtörténet úgy vélekedik, hogy az ókori görög művekben az író - és ez vonatkoztatva a korabeli társadalomra is - csupán külső folyamatokat ír le, mivel képtelen szemlélni a belső, lelki folyamatokat. Úgy hiszik, az ókori görögök nem ismerték fel lelki mozgatórugóikat.

A Tudós csapdába kergeti önmagát, ugyanis ha azt állítja, hogy az ókori görög művek csupán leírások, máris megkérdőjelezi az alkotások művészi létjogosultságát.

 

Ha Buddha valóban azt állította, hogy mindenféle létezés és mindenféle vágy szenvedés, miért nem lett azonnal öngyilkos, amint ezt felismerte?

Talán nem ismerte a Halált? Dehogynem, nagyon is jól ismerte. Ám azt is tudta, hogy a Halál maga is létezés. Akkor hát miért kergette volna önmagát egy újabb létezésbe?

Talán vágyai sem voltak? Miért ne lettek volna?

 

A vágynélküliség nem jelenti azt, hogy megszűnik a létezés, vagy éppen a szenvedés. A vágynélküliség a Tudós szerepe, melyet a társadalom ruház rá, hogy megőrizze függőségét.

A függőség azonban csupán látszat, éppen ezért kell minél agresszívebben fenntartani. A függőség külső félelem, sohasem valós, sohasem belülről fakadó. A függőség csupán kivetítés, hárítás. Valójában mindig az van függő helyzetben, aki ural.

Az uralmat viszont nem lehet megélni - a hatalmat igen.

 

Ha úgy érzed, valóban vágysz a Halálra, tulajdonképpen nem rá vágysz, csak Tudós akarsz lenni. Ha halálvágyad mögött felismered a gyűlöletet és/vagy a félelmet, sohasem vágysz rá igazán, viszont nagyon fontos dolog történik Veled: jelet kapsz.

Jelet arra, hogy kiléptél az Élőből és a Tudós felé haladsz.

 

A Tudós fél, az Élő boldog.

Gondolatok a Szeretetről V.

 2011.05.22. 22:16

A Szeretet nem lehet közvetett - csupán közvetlen.

A Szeretet nem állhat tárgyesetben. Mi magunk pedig nagyon sokszor alárendeljük egy tárgynak.

 

"Szeretlek" - mondod. Mondtad már valaha: "Szeretek" - minden további nélkül?

 

A Szeretetet megfojtja, ha feltételhez kötik, hiszen a Szeretet nem igény.

 

"Nem szeretem, amikor szomorú vagy." Csak akkor szeretsz, ha boldog vagyok?

"Szeretem, amikor önfeledten nevetsz." S ha sírok, akkor nem szeretsz?

 

A legnagyobb baj az, hogy engem szeretsz.

A halott szereteteddel fojtasz meg engem.

 

Nézd meg a Természet csodáit. Figyeld meg őket jól, hiszen ők is a Szeretet részesei.

A virágok a Szeretetnek nyílnak - s nem a Szeretetért.

S bármilyen furcsának találod is, a ragadozó állatok Szeretetből ölnek.

 

Ebben különbözik ember és állat. Az ember minden cselekedete mögött okot, indítékot keres.

"Miért élek?" "Mit szeretsz benne?" "Miért hagyta el?"

 

A tiszta gondolat, a meditatív gondolat éppen az oknélküliségből születik. A tiszta gondolatból pedig tiszta tett származik.

A tiszta tett nem azt jelenti, hogy alaposan átgondolt, hanem éppen azt, hogy mentes mindenféle októl, indítéktól.

 

A gyermeket éppen tiszta tudatlansága teszi bölccsé. Ez az a bölcsesség, amit oly sokan keresünk.

 

A tudomány pedig igyekszik megfosztani a gyermeket tudatlan bölcsességétől. Fejlődése során ugyanis azt kutatja, mikor mosolyog okkal. Ezt hívják "szocializált mosolynak", amikor a gyermek tudja, miért mosolyog.

E két szó erőszakkal került egymás mellé.

Láttál már szocializált mosolyt? Láthattál, ha a mosolynak oka volt - mert megtanultad, mikor kell mosolyogni.

 

Emlékszem, néhány éves gyermekként műtét előtt álltam. Édesanyám arcán ott ült az aggodalom. Előkészítettek, s kórtermi ágyammal együtt a liftbe toltak, majd onnan egyenesen a műtőbe.

Tisztán él előttem a kép, ahogy mindvégig mosolygok. Még az infúzióban lebuggyanó buborékot is kitörő nevetéssel köszöntöttem.

A liftet kezelő hölgy elmondta Édesanyámnak, hogy még nem látott ilyen gyermeket, aki komoly műtétre készülve is az utolsó éber pillanatáig mosolyog.

 

Azóta rengeteg év telt el. Újabb műtét előtt állok - s nem tudok mosolyogni.

Mi tűnt el azzal a temérdek esztendővel együtt? Hova lett belőlem a gyermek, aki mosolyog?

Elveszett az "őszinte ember", akiről József Attila is ír Mama című versében?!

 

Az őszinte ember immár szocializált ember lett.

 

Most látom, milyen parányi ő...

Gondolatok a Szeretetről IV.

 2011.05.18. 23:01

Tévedsz, ha azt hiszed, a Szeretet nem ismeri a félelmet, a fájdalmat.

A Szeretet nem nélkülöz.


A Szeretet megismer, magához ölel.

A Szeretet nem tűz, mely felperzsel - fényt gyújt, mely körbeöleli a Sötétséget, hogy egymásba olvadhassanak.


Tévedsz, ha azt hiszed, a Szeretetben nincs halál.

Benne van - éppúgy, mint az újjászületés.


A Szeretet nem a tettben nyilvánul meg, hanem a lehetőségben.

Húsvéti gondolatok

 2011.04.24. 10:59

Feltűnt-e már Neked, hogy vallásos ünnepeink mind a Szeretet köré épülnek?

Ha igen, szerencsés vagy. Készen állsz arra, hogy elfogadd: a születés és a halál is a Szeretetben gyökeredzik. Megszületni és meghalni: a legtisztább Szeretet forrásából ered.

Épp úgy, ahogy életet adni és elengedni a haldoklót.

 

Ha nem, akkor sincs okod aggodalomra.

Ez annak a jele, hogy még vár Rád egy fantasztikus felfedezés. Ezek után fogod megismerni az Életet és a Szeretetet, ráadásul saját élményként élve meg mindezt - nem pedig mások szemüvegén keresztül.

Gyökértelenné fogsz válni.

El fogsz szakadni mindattól és mindazoktól, akik biztonságot nyújtottak Számodra. Elindulsz a saját utadon - amely önmagadba vezet.

Elszakadsz vallásodtól, elszakadsz családodtól.

Egyedül leszel - önmagaddal. Egyedül leszel - de nem leszel magányos.

 

 

365 napból körülbelül 10 vallásos ünnep. Minden évben kapsz 355 napot, amely szabad, amelyet a saját ünnepeddé tehetsz.

Évi 355 napot kapsz, hogy Hited ünnepévé tedd.

 

A Hitet pedig nem kaphatod kívülről, azt magadban kell meglelned.

Hitet nem adhat sem család, sem egyház, sem politika.

A papok és a politikusok arra tanítanak, hogy szeress másokat, másokért cselekedj - írja Osho. Teljesen elfeledkeznek Buddha első szútrájáról, amely így szól: Szeresd önmagad - és figyelj.

Anélkül kényszerítenek mások szeretetére, hogy megismerted, elfogadtad és szeretnéd önmagad. Virágot adnak a kezedbe azzal a feladattal, hogy ültesd el, ápold s várd virágzását - csakhogy a gyökereit levágják.

Te pedig kerted közepén ülsz, rothadó virágok között.

 

Jézus nem vallása által, nem Hitből cselekedett.

Tanítványai viszont nem hittek benne - ugyanis nem hittek magukban. Nem vették észre, hogy amit Jézus tesz, bennük is ott van. Távolról csodálták azt az utat, amit Mesterük megtett - anélkül, hogy ők maguk is útra keltek volna.

Olyan ez, mintha fognál egy útikönyvet, s rácsodálkoznál, mennyire gyönyörű az ország, a városok, a látványosságok - anélkül, hogy valaha is elmentél volna oda. Ezután pedig nem lehet élményekről beszélni.

- Tudtad Te, milyen kápráztató a Mount Everest?

- Miért, megmásztad?

- Nem, olvastam róla.

- Akkor Te honnan tudod, milyen is az a Mount Everest. A Te tudásod nem a tiéd. Mások adták a szádba. Fogalmad sincs, miről beszélsz.

 

"Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek."

 

A vallásnak köszönhetően nem Jézus, hanem a Tanítványok váltak példamutatókká.

Ugyanazt cselekszik ma a papok, a politikusok, sőt, még a szerelmesek is, mint amit ők tettek. Nincs Hitük, csupán demagógiájuk. Valós élmények, tapasztalatok nélkül élnek, és saját korlátaikat kényszerítik másokra is.

A papok és a politikusok - de nem csak ők - önmagukat állítják be követendő emberekként. Valójában nem hiteles emberek. "Kövess minket, mi megvédünk. Mi Érted vagyunk."

Ez a megfélemlítés egyik formája.

 

A párkapcsolatoknál hasonló játék folyik.

Rendszerint lealacsonyítjuk magunkat, s azt mondjuk, a Másik Fél sokkal őszintébb, sokkal jobban szeret. Mi vagyok én hozzá képest?

(Persze ennek fordítottjával is találkozhatunk.)

A párok ugyanis nem képesek felismerni, hogy a Másik Fél mindig önmaguk tükörképe. Nem jobb, nem több a Másik. Pontosan olyan, mint én.

Ennek fel nem ismerése szüli a hazugságokat. Így lesznek a párkapcsolatok "politikai kapcsolatok".

A Szerelem vallássá válik, nem hitté.

 

 

Emlékszel még az első kérdésre?

Válaszod akár igen, akár nem, mindannyiunkban van egy közös:

át kell lépnünk a küszöbön, s meglelnünk azt a felismerést, amely több ezer év óta vár ránk. Túl kell lépnünk a Tanítványok, a papok és még sok milliárd társunk korlátain.

Le kell dobnunk a vallás láncait, hogy a Hit szabadságát vehessük magunkra.

 

Fel kell ismernünk, hogy a Szeretet mindannyiunkban "ott van".

A példát már megkaptuk, már csak el kell indulnunk a saját utunkon, hogy a legvégén közös ösvényre érhessünk.

 

Egy gondolat - egy mondat XX.

 2011.04.14. 21:18

A Szeretetnek nem lehet oka, de ok nélküli sem lehet - a Szeretet önmagáért való.

Gondolatok a Szeretetről III.

 2011.03.27. 22:16

Az előző beszélgetésünkben körüljártuk a Szeretet, az erény és az önzés kérdéseit.

Bevallom, a kép akkor kezdett bennem letisztulni, amikor Osho könyve akadt a kezembe. Maradéktalanul megerősíti, sőt, kibővít Dosztojevszkij mondatát. Azt írja, a legnagyobb bajunk a Szeretettel az, hogy ellene lettünk "szocializálva".

Amint ezt átlátjuk, rögvest megértjük, miért mondja azt Dosztojevszkij, hogy az emberi erények gyökere a legmélyebb önzőség.

Osho szerint a társadalom - legyen az akár politikusok, akár papok által uralt és manipulált társadalom - mindig arra nevel, hogy másokat szeress, másokért cselekedj. Szánt szándékkal nem ad lehetőséget Buddha legelső szútrájának megtapasztalására: Szeresd önmagad.

Dosztojevszkij nyelvén ez a tanítás így hangzana: Légy önző! Tanulj meg önző lenni!

Minden érzésed, gondolatod és tetted alapjává a magad iránt táplált és a belőled áradó Szeretetet formáld. Önmagad szeretete nem egyenlő azzal, amit a mai társadalom önzőségnek, egoizmusnak titulál. Épp ellenkezőleg: valódi önmagad szeretete jelenti az ego kizárását.

Csakhogy a szocializálás pontosan ez ellen dolgozik.

Arra tanítanak, hogy szeress másokat. Ismerd meg őket azelőtt, hogy önmagad megismernéd. Olyan ez, mint házat építeni anélkül, hogy letennéd az alapkövet. Nem véletlen, ami történik: a legtöbb ház roskadozik.

Arra tanítanak, hogy másokért cselekedj. Nem kérdik meg, örömmel tölt-e el ez Téged. Osho pedig azt mondja, egyetlen olyan segítő foglalkozás sincs, amely ne az önzőségre épülne. Legyen az kórházi ápoló, szociális munkás, pszichológus, aki ne azért végezné a munkáját, mert az örömmel tölti el. Ha mégis, akkor nincs a helyén.

Az öröm nem abból fakad, hogy hasznos vagyok másokra, a társadalomra nézve. Ez az ego öröme, ugyanis felülemelkedve érezheti magát, mert ha tett valamit másokért, az számára annyit jelent, hogy ő több a másiknál.

Az önvaló öröme egészen más. Sokszor szinte megmagyarázhatatlan - mivel az ego gátat szab neki. Az ego az, ami minden érzésünket, gondolatunkat és tettünket igazolni akar. Amikor viszont olyannal találkozik, ami nem neki szól, nem tudja értelmezni. Néma marad.

Ezek a néma érzések, tettek, gondolatok az erények.

Ám csak akkor válnak valódi erényekké, ha a magad iránt táplált Szeretetből fejlődik ki.

Mindaddig, amíg önmagadat nem ismered és szereted meg, a világból is éppen akkora részt fogsz megismerni, amennyire önmagadat ismered. Ugyanúgy fogod látni, akárcsak önmagadat.

Ugyanis amíg belső érzékszerveid csukva vannak, külső világodban is csetleni-botlani fogsz.

 

Mai világunk éppen elég önző. Tegyük hát még önzőbbé...

Huszonkettedik metamorfózis

 2011.03.24. 20:57

Valamennyi emberi erény alapja a legmélyebb önzés.

Írja Dosztojevszkij.

 

Mondata számtalan kérdést vet fel bennem.

Az első, ami talán már Benned is szárnyat bontott: akkor hát mi értelme? Mi értelme élni? Mi értelme követni egy eszmét, egy vallást, egy tanítást?

Mi értelme jót tenni, ha az a rosszból sarjad?

 

A szerelmem nem más, mint puszta önzés?

Igen.

Hiszen a Páromat, a Társamat, aki mellettem áll, én magam akartam. Én akartam szerelmes lenni, én akarom jól érezni magam vele. Én akarom leélni mellette az életem, én akarok vele családot alapítani. Mindezt ezért, mert nekem van szükségem rá.

A szerelmet úgy akarjuk megélni, hogy az mindvégig jó legyen nekünk. Amint nem érezzük jónak, a kiábrándultság, a csalódás harangjait kezdjük kongatni. "Talán már nem is vagyok szerelmes?"

 

A képlet persze nem ennyire egyszerű, hiszen ha a szerelmet mindössze az önzés irányítaná, nem lenne benne feltétel nélküliség.

Osho azt írja, hogy az angol "love" szó (amely szerelmet jelent) a szanszkrit "lobha" szóból ered, melynek jelentése mohóság.

Ha jobban a szavak mögé nézünk, máris meglátjuk az igazság egy részét. Hiszen a szerelem (főként az első időkben) leginkább bálványimádathoz hasonlítható. Mindenünket a másik Fél köré fűzzük. Minél több időt szeretnénk tölteni vele, minél hosszabb ideig fogni a kezét, hosszú órákig csókolózni és szeretkezni.

Innen nézve némi egyetértéssel mondhatnánk, hogy valóban, a szerelem mohóság. Csakhogy érezzük, hogy ezzel az igazság még nem szabadult fel.

Már csak azért sem, mert éppen ez a mohóság az, amely később elvezet minket házastársunkhoz, gyermekeink anyjához/apjához, ahhoz a személyhez, aki mellett életünk új értelmet nyer. Kettős játszmát űzünk tehát. Ha kizárnánk a mohóságot, az nagy valószínűséggel silány tengődést eredményezne. Ugyanakkor a mohóság bűn - tulajdonképpen a kereszténység 7 főbűnét akár össze is foglalhatná a mohóság.

De mi történik, ha utat engedünk a bűnnek?

Természetesen, mint bármi más itt a Földön, a bűn is a vonzás törvényét követi. Az általam vállalt bűn pedig még több bűnt fog magához - és így hozzám - delejezni.

Így pedig a házasság egyenértékű a bűnszövetkezettel. (Korábban már beszélgettünk erről.)

 

Ha ezt az utat nézzük, úgy tűnik, mintha az emberi lét eleve elrendelt kárhozat lenne. Bűnben fogan, bűnben születik, bűnös lesz, bűntársat talál és szövetkezik, majd gyermekei is a bűn részesei lesznek. Lássuk be, elég gyászos kép ez. Vanitatum vanitas.

 A hívő ember rögtön a fejéhez kap és azt mondja: "Mivel Isten a legmagasabb intelligencia, nem lehetséges, hogy a Teremtés célja és lényege kimerült volna, s létünk eredendő porba hullás, értelmetlen vegetáció csupán."

A hitetlen pedig így szól: "Semminek sincs felsőbb értelme. Megszületünk, élünk, s meghalunk - mindezek előre lefutott körök."

Dosztojevszkij gondolata ugyanakkor sem a hívőt, sem a hitetlent nem hagyja maradéktalanul. Ez utóbbi érzi, hogy még ha úgy is tűnik, futószalagon megy életünk, akkor is kell történnie valaminek azután, hogy "befejeződik a gyártás". Valami lesz a termékkel. Nincs olyan üzem, ami költségesen, temérdek energiát felemészt amiatt, hogy létrehozzon egy terméket, majd miután szép csomaglásban legördül a gyártósorról, saját munkásai méretes kalapácsokkal szétvernék azt.

A hívő pedig úgy véli, még ha önzőség is az, mit erénynek hitt, éppen az önzőség az, ami lendületet ad az életnek.

 

Jómagam úgy hiszem, Dosztojevszkij nagysága éppen abban mutatkozik meg, hogy egyetlen mondatában több regény bújik meg. Az egyik regény szólhat a hitetlenről, a másik a hívőről. Mindkettő zseniális alkotás, s mégis mindkettő ugyanarról szól.

Ha letakarítjuk az önzés szót, rá kell jönnünk, hogy önmagában nem bír sem jó, sem rossz jelentéssel. Az "ős önzés" azt jelenti, hogy szabad akaratot kapok. Választhatom azt az utat, melyben felismerem: minden egy. Ez lesz az én "ön-öm". Ez lesz az én hitem, az én önzésem.

Ám járhatok azon az ösvényen is, amelyen az saját egóm áll a középpontba. Szilárd meggyőződésem lehet, hogy mindent csak önmagamból származtatok, csak saját magam által értelmezhetem az engem körülvevő világot.

 

Mindkét út tartogat buktatókat.

Ha az elsőn járok, megeshet, hogy nem fogom felismerni a másik önállóságát - ahogy az is előfordulhat, miszerint nem lesznek saját érzéseim és gondolataim. Felégethetem a másikat, de akár ő is összeroppanthat engem.

Milyen gödröket tartogat a másik út? Valójában ugyanezeket. Saját igám alá dönthetek mindent és mindenkit, vagy pedig játszhatom az áldozat szerepét.

Egyik sem hálás karakter.

 

Valójában járjunk bármelyik úton is, rendszerint érezni fogjuk, hogy a másikat kellett volna választanunk. Számtalanszor előfordul. "Miért nem tanultam tovább?" "Miért szakítottam vele, most sokkal boldogabbak lehetnénk, mint a férjemmel?"

Többször idéztem Paolo Coelho-t, aki azt mondja: ha kételkedsz, az a legbiztosabb jele annak, hogy jó úton vagy.

 

Az út sosem szalad el előlünk. Megtehetjük, hogy megállunk, s elménkben újra és újra levetítjük azokat a képeket, amelyek korábban megragadtak bennünk, vagy éppen elkerülték a figyelmünket. Észrevehetjük Párunk, Társunk szemében a saját arcunkat, s élhetünk a lehetőséggel, hogy egymás bűnét egymásban kovácsoljuk erénnyé.

Megtehetjük, hogy számba vesszük önzésünket, s megfordítjuk a képletet - így hozva létre az erényt.

süti beállítások módosítása