Az evolucionisták azt mondják, mindaz, amivel a mai napig rendelkezünk, a fejlődés során hasznosnak bizonyult, ezért maradt meg.
Nem állítom, hogy ez a kijelentés univerzális és mindenek felett álló lenne, viszont érdemes elgondolkodni alaptételén, valamint összevetni életünk főbb kérdéseivel.

Ilyen például a félelem.
Valóban azért nem szelektálódott ki évmilliók során, mert az emberiség, sőt, minden élő számára előnnyel bír?

Ahhoz, hogy megkapjuk a választ, érdemes megvizsgálnunk, mi is az a félelem.
Egyesek szerint véd, mások szerint megkeseríti az életüket.

Lássuk be: a félelem valóban szolgálhat védelmünkre. Ehhez viszont tanulási folyamatok szükségesek. Ha hozzányúlok a forró tepsihez, megég a kezem. Megtanulom, hogy a sütőből kivett dolgokhoz nem nyúlok, mert az fájdalmat, sérülést okoz nekem.
De vajon igaz-e, hogy a forró tárgyak iránt kialakult félelmem az, ami megvéd engem a sérüléstől és a fájdalomtól?

Hiszen az imént azt mondtuk, a félelmet tanuljuk.
Hamarosan látni fogjuk, hogy a félelem valóban tanulás útján alakul ki, viszont azt már most állíthatjuk, hogy nem azért kerüljük a forró tárgyakat, mert félünk tőlük. Elvégre nem szoktunk rettegni a tűzhelyen álló lábastól.

Vagy mégis?

Rengeteg embertársunk szenved különböző fóbiáktól és pánikbetegségtől. A fóbiát az különbözteti meg a pániktól, hogy ez előbbinél a félelemnek van tárgya, tehát az kapcsolódik valamihez. A pánik ezzel szemben tárgy nélküli félelmet jelent.

Bizonyára ismerős a régi, falusi bölcselet, miszerint minden rosszból kell valamennyi - épp annyi, amennyi még egészséges. Így mondhatjuk, hogy persze, hiszen a félelemnek is van "egészségügyi határértéke", viszont ha így gondolkodunk, akkor ez az optimista statisztikákban úgy tükröződne, miszerint a népesség túlnyomó része félelmeit képes kordában tartani, s csak igen elenyésző része szorulna margóra, azok, akik az átlagosnál jobban, vagy többször félnek.

Sajnos a számok nem ezt igazolják. Bizonyára mi is könnyen találunk szűk ismeretségi körünkben olyanokat, akik valamitől félnek - sokszor számunkra nevetségesnek tűnő dolgoktól. (Vagy éppen mi magunk vagyunk ezek.) S ha feltesszük a kérdést nekik, vagy éppen magunknak: "miért nem mersz szembenézni a félelmeddel?" - vajon milyen válaszokat kapunk? "Ugyan, valamitől nekem is kell tartanom." "Ne viccelj, ha csak egy kicsit is közelednék, biztosan szívinfarktust kapnék."

Vajon milyen válaszokat kapnánk akkor, ha így tennénk fel a kérdést: "Mondd, ismered azt, amitől félsz?" Valószínűleg kevesen válaszolnának hasra ütésszerűen. S ha mégis, fennhangon érkezne a felelet: "Még szép, hogy ismerem.", újabb kérdést intézhetnénk hozzá: "Ha ismered, miért félsz tőle?"

A nyugati kultúrák egyik jellemző közös tulajdonsága, hogy a félelmet nem kezelik valódi problémaként. Ez azt jelenti, hogy vagy egy vállrándítás kíséretében a szőnyeg alá seprik, vagy pedig átesünk a ló túloldalára, és pillanatok alatt - jobb esetben - egy pszichológus magánpraxisában találjuk magunkat, vagy - rosszabb esetben - gyógyszereket kapunk, amik majd "megszüntetik a félelmet".
Természetesen érdemes szakemberhez fordulni, ha mi magunk is úgy gondoljuk, félelmeink valóban ellenünk dolgoznak, s egyedül nem találjuk a kijáratot. Azt viszont minden esetben szem előtt kell tartanunk, hogy ha a félelmet valóban problémaként kezeljük - tehát megoldást keresünk rá -, akkor a kulcs a mi kezünkben van.

Miről szól a félelem?
Vegyük szemügyre a nyugati társadalmak viszonyát a halálhoz. Hamar láthatjuk, hogy a legtöbb náció szinte teljesen tabuként kezeli a halál kérdését. A tabu itt azt is jelenti, hogy megjelenik a probléma, viszont szemeinkre rögvest fekete kendő kerül, és még kétszer-háromszor meg is forgatnak minket, majd még a hangok is elhalnak, így minden segítség nélkül kell kijutnunk az ismeretlen labirintusból.
Minden támpontunk eltűnik - viszont még reklamálni sem merünk. Elvégre így megy ez évszázadok, netán évezredek óta - akkor ez van. Félni fogok, mert ezt tanultam.
Így válik a tanult tehetetlenség tanult félelemmé. Pontosabban: egymás részévé válnak, ugyanis ha találkozunk tanult félelmünk (vélt vagy valós?) tárgyával, azonnal úrrá lesz rajtunk a tanult tehetetlenség.

Ekkor pedig a félelem győz.
A félelem, ami pedig épp olyan tehetetlen, mint mi magunk. Olyan ez, mint amikor két bokszoló csak kerülgeti, ijesztgeti egymás a ringben több meneten keresztül. Sőt: inkább olyan, mintha két már eleve kiütött ökölvívót tennénk a szorítóba.

Aki elkerüli a félelmet, azt hiszi, sikeresen elkerülte a sötétséget, ám végül mégsem jut ki a napfényre. Ahelyett, hogy a kiutat keresné, még mélyebbre ássa magát.

A félelem legtöbbször útjelző fény. Miért van az, hogy mi mégsem vesszük észre?

Az ok nem csupán a társadalmi rétegződésben, hanem a vallási dogmákban is keresendő.
Ha úgy tetszik, a félelem a Bibliában a megkísértés. A félelem így válik gonosszá, s elkerülendővé.
A vallás a megismerés ellen dolgozik, bár olykor kénytelen lesz kompromisszumokat kötni (lásd a Credo című bejegyzésben). Viszont úgy látszik, a félelem nem tartozik ebbe a csoportba. A hatalmas, szent egyház felett is diadalt arat.
Ezzel szemben a kereszténység azt hirdeti, hogy Jézus legyőzte a halált. A Sátán kísértésének ellen tudott állni, ám a saját végzetének nem. Persze, ez már több kérdést is feszeget. Amikor az egyház a zsinaton arról döntött, Jézus isteni-e vagy emberi, talán e kérdés felett átsiklottak. Ha isteni, akkor pontosan ismeri a halált - tehát nincs mitől félnie. Ennek ellenére az apostolok írásai arról számolnak be, hogy Jézus félt beteljesíteni sorsát. Mindezek pedig inkább az emberekre jellemzőek.
Ha pedig Jézus valóban emberi - már csak azért is, mert "emberi módon" halt meg -, akkor mi, emberek miért és miben különbözünk tőle? Nálunk meglehetősen ritka a feltámadás.

Valahol olvastam egy "geget", ami így szólt: "Ne vígy minket a kísértésbe - hagyd, hogy odataláljunk magunktól is."
Ez az "eretnek" gondolat igencsak lerántja a leplet a kereszténység félelemre tanításáról. Így is fordíthatnánk: "Engedd, hogy megismerjük félelmeinket."

Hiszen a félelmet nap mint nap átéljük, mégsem ismerjük.
Velünk van, tehát nem lehet rossz. Azért maradt mellettünk, hogy vezéreljen bennünket.

Ha kezelni akarjuk félelmeinket, nem az a helyes út, ami ellenük vezet. A félelem értünk van.