Te hogyan készülsz az Ünnepekre?

A kérdést mostanában bizonyára gyakran hallod. Ám elgondolkodtál már a szavakon? Töprengtél valaha azon, mit is jelent ez a kérdés?

Tegyük fel máshogy: Te hogyan vársz?
Képes vagy ünnepé tenni a várakozást?


A várakozás csodája abban rejlik, hogy ha nem cselekszel, amire vársz, mégis megtörténik.
Persze, igaz ez akkor, ha tudjuk, mire várunk. Igaz akkor, ha várakozásunk tárgya "menetrendszerűen" érkezik. Vajon máskor is igaz?

Mi történik akkor, amikor "csak" várunk anélkül, hogy tudnánk, mire?

Ha képesek lennénk erre, akkor megélhetnénk és megtapasztalhatnánk a valódi csodát.
Csakhogy nekünk ez nem megy. Nem ezt látjuk, nem ezt tanultuk. Nekünk folyamatosan azt mondják: ha akarsz valamit, hát tégy is érte.

Mi pedig gondolkodás nélkül beleugrunk a játékba - önmagunk féktelen üldözésébe.
Teszünk, teszünk, s végül a csalódottság keserűségébe fulladunk: hiába érezzük úgy, hogy építettünk, amit vártunk nem jött el.
Mindent elkövetünk azért, hogy ne kelljen várnunk.

Agyonütjük a pillanatot, az ünnep csendjét túlharsogjuk.
Nem tudunk várni. Nem tudunk nem cselekedni.

Elfelejtettük megfigyelni a Természetet. Sokszor már észre sem vesszük az új évszak közeledtét.
Mi csak a cselekedetet vagyunk hajlandóak ünnepelni.

Az elmúlt napokban - ha látogattad a közösségi oldalakat - a legtöbben azt kiabálták, hogy havazik. Az emberek valósággal megőrültek, bejegyzéseket, képeket tettek közzé a havazással kapcsolatban.
Ez történt az egyik nap, ám ha legközelebb kinyitottad az újságot, oldalakon keresztül olvashattad, hogy a hó micsoda fennakadásokat és számos balesetet okozott.

Miért történik ez?
Azért, mert annyira a pillanatnak szenteljük figyelmünket, hogy elfelejtünk várni. S ami még fontosabb: elfelejtünk felkészülni.
S ha készülődünk is, azt csupán a várt pillanatért tesszük - ami pedig szinte azonnal szertefoszlik.
Türelmetlenül nyitogatjuk az adventi naptárat, dühös mozdulattal tépjük noteszünk lapjait. "Minden nappal közelebb"- mondjuk magunknak és egymásnak, ám azt nem vesszük észre, hogy amint ráköszönt a várva várt pillanat, minden nappal távolabb is kerülünk tőle.
A múlttal egész egyszerűen nem foglalkozunk. S mégis, arra nosztalgikus szomorúsággal gondolunk. Mindössze annyit érzékelünk belőle, hogy elmúlt.

Figyeld meg: a "jó ünnepek" előtt, s a "rossz ünnepek" után kezdünk lázasan valamilyen cselekedetsorba.

Karácsony előtt egymást tapossuk azért, hogy a legszebb ajándékot szerezzük be. A halál, a temetés után pedig akár évekig tartó gyászba kezdünk. Az örömet lelkesedéssel fogadjuk, a bánatot keserűséggel követjük.

Az érdekes éppen az, hogy a lelkesedés nem mindig hozza meg a várt örömet, ellenben a bánatot követő keserűség annál több szomorúságot hoz életünkbe.
Mit jelent ez?
Azt, hogy a bánatban otthonosabban mozgunk, ha úgy tetszik, jobban érezzük magunkat benne, mint az örömben.

Ám a valódi gond nem csupán ebből áll.
Valójában azt hisszük, hogy az öröm a Szeretetből, a bánat pedig a Gyűlöletből, a Félelemből fakad. Jogunkban áll ezt hinni, ám akkor érdemes felkészülnünk arra, hogy amíg ennek megfelelően élünk, saját pusztulásunkba taszítjuk magunkat. Ha a Szeretetben nem tudunk kiteljesedni, ellenben a Gyűlöletben, a Félelemben el tudunk merülni, addig felesleges bármi jóra számítanunk.

Márpedig mi azt képzeljük, hogy ha jót teszünk - tehát ha Szeretetből cselekszünk -, akkor jó történik velünk, ha pedig a Gyűlölet, a Félelem vezérel, akkor a halált a magunk nyakába varrjuk. S mi történik valójában? Az utóbbi stimmel.

Akkor viszont az előbbi miért nem így történik?
Pontosan azért, mert ameddig a Gyűlöletbe és a Félelembe sokkal több energiát fektetünk, addig az őket működtető törvények sokkal hamarabb és sokkal könnyebben fognak hatni, mint a Szereteté, amibe nem szívesen invesztálunk.

Ezt pedig igen hamar, már gyermekkorunkban megtanuljuk.
Arra nevelnek minket, hogy ha valaki nem Szeretettel fordul felénk, arra ne vesztegessük az erőnket és az időnket. Azokkal foglalkozzunk, akik megérdemlik azt - akik megérdemlik a Szeretetet.
Ebből máris megtanuljuk, hogy a közömbösségre közönnyel, a Szeretetre pedig rajongással válaszoljuk - ahogy azt is, hogy a Szeretet érdem kérdése. Nem jár mindenkinek. Ezzel egyidejűleg azt érzékeljük, hogy ha valaki nem foglalkozik velünk, vagy nem Szeretettel fordul felénk, akkor mi (aktuálisan) nem vagyunk érdemesek a mások szeretetére - tehát nincs bennünk semmi olyan, amiért szerethetőek lennénk.
Még mielőtt felépítenénk magunkat, máris a hiány felé tendálunk.

Azt kevésszer (vagy soha sem) halljuk, hogy ha valaki nem viszonozta azt a Szeretetet, amit mi felé sugároztunk, akkor ne csüggedjünk, próbálkozzunk újra. Előbb vagy utóbb át fogjuk melegíteni őt.
Arra nem tanítanak bennünket, hogy az a másik talán nem szereti önmagát, ezért nem tud felénk Szeretettel közelíteni. Bár gyakran megsejtjük, hogy ez áll a háttérben, ilyenkor inkább elfordulunk, s hibáztatni kezdjük a másikat.
S mi történik akkor, ha éppen mi magunk vagyunk azok, akik nem szeretik önmagukat? Akkor bizony - törvényszerűen - minket fognak vádolni ahelyett, hogy újra és újra Szeretettel fordulnának felénk.

Mi pedig ezt örököljük és adjuk tovább generációról generációra.
Tanuljuk és tanítjuk a hazug Szeretetet.


Mit tanulunk és mit tanítunk Adventről?
Azt, hogy a jóért tenni kell - nem pedig azt, hogy várni. Azt tanuljuk és tanítjuk, hogy a Szeretetet - ha másképp nem értük el - most megvásárolhatjuk. Most aztán tehetünk azért, hogy kiérdemeljük. Ha máshogy nem, hát így. Valahogy el kell érni - azért pedig tenni kell.

Közben pedig azzal tömjük gyermekeink fejét, hogy a Úr eljövend s nagy boldogság lepi el a földet.
S talán még haza sem érünk a templomból vagy éppen a kirakodó vásárból, máris veszekszünk; hibáztatjuk, zsaroljuk egymást. (Aktívan is demonstráljuk a hazug Szeretetet.) Gyermekünk pedig könnyes szemmel néz maga elé: "Hol van az a boldogság, amit ígértek?" Ha pedig úgy érzi, még tett is azért, hogy bekövetkezzen, a csalódottsága mellé társul az önvád is.

Tanítottad valaha is várni a gyermekedet?

Miért nem tesszük?
Több oka is van. Az egyik az, hogy mivel az állandó tettvágy "hiperaktív eufóriájában" élünk, úgy tartjuk, várni annyit tesz, mint mit sem tenni - a semmittevés pedig bűn. Haszontalan dolog, márpedig nekünk hasznosnak kell lennünk. Akkor leszünk valakik. Akkor fognak minket szeretni.

A másik oka az, hogy a várakozás nem lehet hiteltelen.
Pedig mi sajnos hiteltelenek vagyunk. A várakozás csodáját akkor tudjuk csak megélni, ha elfogadjuk, hogy a Szeretet nem érdemfüggő. Mindaddig hiába mondjuk gyermekünknek, hogy "Bármi is történjék, szeretni foglak", ha az első szerintünk téves cselekedetéért megszidjuk.
Mondhatjuk, hogy nekünk nincs szükségünk ajándékra, hogy ne költsön ránk, ha mi ezalatt minél drágább és minél robusztusabb ajándékon törjük a fejünket.

A világ mondhatja ránk, hogy értékesek vagyunk, ha eközben napjainkért és filléreinkért folytatunk küzdelmet.

A hiteltelenség csakis egyetlen módon érhető el: folytonos cselekedet által.
A Szeretet a várakozás áldásában mutatkozik meg.