Boldog Új Évet kívánsz - de vajon belegondoltál már abba, mit is rejt valójában ez a mondat?

Közhelyként hangzik, s sokszor akként is kezeljük.
Ugyan már, miért lenne más a következő év? Ugyanazt görgetjük tovább, semmi sem lesz más, minden csak folytatódik.

A látszólagos közhelyre ugyanaz felel: ha így gondolod, valóban így is lesz.

Életünk során újra és újra kudarcokba, válságokba merülünk. Egy darabig elidőzünk bennük, majd feltesszük a kérdést: miért történt ez? Miért történik újra és újra? Mit csinálok rosszul?

Ilyenkor érdemes még inkább magunkra figyelnünk: szavainkra, gondolatainkra.

Az akadály ugyanis nem azt jelenti, hogy körülöttünk minden vég nélküli lejtő felé tart. Épp ellenkezőleg: valahol ellentmondás támadt.

Legtöbbször ez történik, ám nem vagy csak nagyon ritkán - legjobb esetben még nem későn - vesszük észre.
Ha valamivel problémánk támad, annak leggyakoribb oka az, hogy a véleményünk, vélt tudásunk és valódi tapasztalatunk nem azonos.

Hol érhető ez tetten? Leginkább a számunkra legfontosabbnak tartott területeken - legyen az pénz, egészség, szex: bármi.
Ha már tudatosult bennünk, melyik vagy melyek ezek a területek, érdemes megvizsgálnunk, milyen előzetes tudással és milyen tapasztalatokkal rendelkezünk róluk, s hogy vajon a kettő ellentmond-e egymásnak.

A pénz, a szexualitás (és sokszor maga a boldogság) kényes pontok. Nem csak azt érdemes figyelembe vennünk, milyen előzetes tudással bírunk róluk, hanem mi jellemzi a hozzájuk kapcsolódó kifejezéseinket, beszédfordulatainkat, szóhasználatunkat.
Leggyakrabban nem a legmagasztosabb kifejezéseket, jelzőket társítjuk hozzájuk.

S most nézzük meg, mit teszünk, hogyan cselekszünk, mire vágyunk mindezekkel kapcsolatban?
Összeférnek?

Általában véve elmondhatjuk, hogy legtöbb gondunk forrása abból fakad, amikor az elképzeléseink, tehát mindazon érzelmünk, vélekedésünk, feltételezésünk, amelyek nem közvetlenül belőlünk, hanem másoktól (szüleinktől, tanárainktól, barátainktól, a számunkra fontosnak tartott személyektől) származnak, ellentmondásba kerülnek a saját tapasztalatainkkal. "Legjobb esetben" csupán a hozzájuk kapcsolódó manifesztációt tesszük lehetetlenné, rosszabb esetben bűntudatunk támad.

Ugyanis mit gondolunk a pénzről, vagy éppen a szexről? Azt, hogy mocskos dolgok, s a velük való manipuláció erkölcstelen, egyenesen kivetnivaló. Eközben pedig panaszkodunk, vágyakozunk.

Hogyan lehet megvetendő az, amire igenis szükségünk van?
Ha ezt a kettőt úgy párosítjuk össze, hogy annak eredményeként önmagunkat is erkölcstelennek tartjuk, máris elérkeztünk a bűntudathoz, ami az önellentmondás legkárosabb formája. Ebből táplálkozik a politika, erre alapoznak a zsarnokság különböző képviselői. Gyakran erre építenek azok, akiket a legfontosabbnak, s a legtisztábbnak tartunk.

Számtalan hasonló paradoxonnal élünk - és szenvedünk - együtt.
Jó néhány mélyen nyelvünkben és elménkben él. Azt képzeljük például, hogy az igaz szerelemhez hozzátartozik a szenvedés is. "Nincsen rózsa tövis nélkül."
S mi történik valójában? Esélyt sem adunk arra, hogy az igaz szerelmet megismerjük az ő valódi formájában, hiszen a priori (tapasztalat előtti) ítéletekkel vesszük körül. Pontosabban: az esélyünk adott arra, hogy megismerjük, ám úgy fog elénk tárulni, ahogy azt mi magunkban megalkottuk.

Csakhogy amikor a szenvedés is jelentkezik, becsapottnak, csalódottnak fogjuk érezni magunkat. Úgy véljük, ez hazugság: miért kell így lennie? A válasz pedig: nem kell - mi képzeltük el így.

Igazunk van: valóban hazugság. Nagyszerűen ráérzünk.
Csakhogy ettől a kép nem változik.

Mit tudunk tenni?
Egyértelmű, hogy a tapasztalatainkat nem tudjuk megváltoztatni, azok ugyanis nem viszonylagosak. A tapasztalat a lehető legigazibb. Nem csupán azért, mert a miénk, hanem azért is, mert változtathatatlan.

Egyedül az előzetes tudásunkkal, előítéleteinkkel tudunk operálni - ezek ugyanis a legkönnyebben megingathatók. Ha pedig sikerült őket fellazítani, azt onnan fogod tudni, hogy hirtelen hatalmas káosz kerekedik körülötted - a hazugság ugyanis mindennél jobban fél attól, hogy lelepleződik, s amint az első erre utaló jelet észleli, rögtön veszélyben fogja érezni magát. S mit tud tenni: támadni fog, ugyanis úgy hiszi, ez a legjobb védekezés. Ellened fog fordulni.

Számodra pedig ez lesz annak a jele, hogy valótlan.

Légy felkészült: minél több vélekedésedet és minél módszeresebben próbálsz megingatni, látszólag annál nagyobb bajba fogsz kerülni - pláne, ha a legérzékenyebbeket veszed célba.
A vélekedéseink ugyanis változtathatók, ám ők maguk mindent elkövetnek a változás ellen. Foggal körömmel ragaszkodnak, ám nem azért, mert Neked szükséged van rájuk - éppen ellenkezőleg: Nélküled mit sem érnek.

Még pedig azért, mert nem osztályrészük az elfogadás.
Az elfogadás ugyanis mentes az előítéletektől; az elfogadás a tapasztalatban gyökeredzik.
Az elfogadás azonnal megöli a vélekedést, így ez utóbbi számára az elfogadás a legádázabb ellenség.

Az elfogadás viszont alázatos: ezért ha a vélekedések záporozzák, a békesség kedvéért hajlandó elhallgatni és visszavonulni. Ám ebben rejlik a lényeg is: csupán visszavonul, nem hal meg.

Csakhogy a visszavonulással a feszültség mindössze átmenetileg csökken, az előzetes tudás pedig még inkább agilissá válik, egyre nagyobb erőfeszítéseket fog azért tenni, hogy a tapasztalatot s a vele járó elfogadást kordában tartsa.
Ekkor két eshetőség támad: vagy a vélekedés veszi át az uralmat, vagy az egyre több energiába kerülő erőfeszítéseknek köszönhetően felemészti önmagát. Az első a tökéletes kudarc, a másik a végkimerülés útja.
Lehet, hogy előbb vagy utóbb a harc önmagát őrli fel, ám ebben mi magunk is a lángok martalékává válhatunk.

Amit tehetünk, az a tapasztalataink előtérbe hozása, ami egyedül a cselekvés által érhető el.
A vélekedés ugyanis nem hajlandó a cselekvésre - vagy ha igen, legfeljebb retorziót hajt végre.

A tapasztalat tiszta formája a cselekvés.
Mi pedig úgy élünk, hogy előbb beszerezzük a szükséges információkat, s csak akkor teszünk bármit, ha az előzetes ismeretek által biztonságosnak gondoljuk. Nem szívesen kockáztatunk.

Pedig sokszor kockáztatnunk kell azért, hogy előítéleteink megváltozzanak, feloldódjanak.

Tudjuk, hogy a gondolat szóvá, a szó pedig cselekedetté formálódik.
Amire jelen esetben szükségünk van, az a gondolat átalakítása. Tehetjük ezt közvetlenül is, ám rendkívüli önkontroll kell hozzá, ami könnyen még nagyobb fokú óvatosságba, s így kínzó önkorlátozásba fulladhat.
Így tehát meg kell fordítanunk a Teremtés sorrendiségét. Meg kell tanulnunk cselekedni, tapasztalataink alapján beszélnünk, s így gondolataink is a helyes mederbe terelődnek.

Az új cselekedet végül új gondolatot szül.
Így érhetjük el saját boldogságunkat.

Boldog lesz a szó, s boldog a gondolat - mert Új.