Ha úgy gondolod, túlzottan szentimentális mindaz, ami az első két írásomban megjelent, engedd meg, hogy kicsit többet megmutassak magamból.

Miért a megemlékezéssel kezdtem?

Van hitem de nem hajtok fejet az egyház előtt. Ám a neveltetésemben a vallás is szerepet játszott. Amikor konfirmáltam, a személyre szóló áldás és Biblia mellett kaptunk egy kiskönyvet, amely minden napra tartogat egy bibliai idézetet. Gondoltam, felütöm a születésnapomnál. A következő állt benne:

Annakokáért annál is inkább szükséges nékünk a hallottakra figyelmeznünk, hogy valaha el ne sodortassunk.

(A Zsidókhoz írt levél 2. fejezete)

Több évig félreértelmeztem ezt az üzenetet.

Nem állítom, hogy ma már teljesen átérzem, viszont egy hatalmas hibát már sikerült javarészt elhárítanom.

Néhány évvel korábban súlyos betegségben szenvedtem. Ma már tudom, magamnak vonzottam be, de akkor, lázadó kamasz fejjel másképp gondolkodtam. Édesanyám teljesen kétségbeesett. Úgy vélem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Halál torkában álltam. Imádkoztam, hogy legyen vége, hogy győzzön a betegség. Egyetlen vágyat ismertem csupán: meghalni, amiért hajlandó voltam szinte bármit elkövetni. Egyre súlyosabb lett az állapotom, ám Kerberusz nem engedett át a küszöbön.

Amikor elolvastam ezt az idézetet, csupán megerősödött bennem az a hit, hogy a születésem tévedés volt, nekem nem kellene életben lennem. Elvégre pont a születésnapomon az áll a kiskönyvben, hogy "annál is inkább szükséges nékünk a hallottakra figyelmeznünk". Hiszen ez teljesen egyértelmű, nincs mit ragozni rajta. 

Főként ismerve azt, hogy azért kellett más városban születnem, mint ami közelebb állt akkori lakhelyünkhöz, mert az egyikünk nem élte volna túl, de annak is meg volt az esélye, hogy mindketten odaveszünk.

Akkor hát, nincs más hátra. De miért nem tudok elmenni? Úgy hiszem azért, mert a testem halálához először az egónak kell elpusztulnia. S ha már a Könyvek könyvéből idéztem, álljon itt még egy frázis:

És monda: Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába.

(Máté Evangéliuma 18:3)

Milyen is a gyermek? Még közel áll a "helyhez", ahonnan érkezett, s ahova vissza fog térni. Nincs egója, nem tudja, mi az. Őszinte.

Ebből a világból csak egyet tud, SZERETNI.

Ez az, amit mi elfelejtünk. Szeretni.

Nem tudunk. Én sem.

Ezért a megemlékezés.

Ha Erikára gondolok, tudom, miért kellett itthagynia ezt a világot. Pontosan azért, mert TUDOTT SZERETNI. Ismerte a Titkot, ami mindannyiunk előtt ott lebeg, csak nem vagyunk olyanok, mint a gyermekek. Mi már "felnőttünk", s ezzel együtt lelki szemeink lezárultak. Ha pedig "szemünk pillás függenye" előtt meg is rebben némi árnyék, megijedünk tőle. Tudjuk, hogy változnunk kell, már pedig a változás fájdalommal jár. Minek nekünk fölösleges szenvedés, van így is elég.

Ma már azt is tudom, miért éreztem ezt és miért akartam hosszú éveken át öntudatlanul is a Halál felé menni. Könnyű megoldás lett volna, de nem volt "időszerű".

Ez a szó az utóbbi időkben gyakran hagyja el a számat. Kezdem felismerni azokat a csodákat, amiket megélhettem ugyan, de még nem voltak időszerűek. Remélem, még azzá válnak.

Mert a csodák itt vannak: bennünk élnek. Képesek vagyunk rá.