A szobádban ültünk, s azt mondtad, ha megleled a hét gyöngyszemet, elmehetsz.

Már több éve annnak, hogy megtaláltad.

Tisztán élnek bennem szavaid. Most érzem és élem át mindazt, amit mondtál.

A haldokló Eva Peron legszebb dalában azt kérdi: "Hová megyünk innen?"

Most, hogy időnk egyre fogy, s hamarosan lehull a lepel rólam is, egyre jobban érzem a kérdés súlyát. Ha válaszolnom kellene rá, azt mondanám, nincs oda, nincs hová. Bezárult az a szemünk, amelyikkel képesek lennénk látni.

Emlékszel, mi ezen a szemen keresztül voltunk -és vagyunk!- összekapcsolódva. Most már értem, hogy ez több mint szem. Müller Péter szavaival élve ez a Szem a Mag.

Annyit gondolkodtam azon, hogy amit rám akartál bízni, azt vajon képes leszek-e elvégezni, vajon érdemes leszek-e rá. Ma már nem foglalkoztat a kérdés.

Tudom és érzem, hogy ha ez a Szem kinyílik, mindezen kérdések elvesztik értelmüket.

Közeleg az idő. Minden perc elteltével, a homokóra minden szemével egyre közelebb kerülünk, s annál boldogabb és könnyebb leszek.