Kinézek a busz ablakán, körülnézek utastársaim közt, s mást sem látok, mint pusztulásba rohanó húsokat.

Egymást tapossák, csak egyéni érdekeik vannak. Más nem számít: csak hogy én ott legyek, hogy nekem jó legyen.

Egy ülőhelyért képesek megölni egymást.

Szipusok.

Vajon tudják-e, hova rohannak?

Őket is a hiány, a keresés, az elveszett megtalálása mozgatja.

Viszont nem akarnak felismerni.

A felismerésben szembesülök magammal. Más út nincs, magamon keresztül kell elindulnom. Lépésenként kell haladnom, nem játszhatok úgy, mint a rejtvényújságban, ahol már előre látom a célt és a kiindulási pontot, s egyszerűbb, ha visszafelé haladok, hogy megkapjam a megoldást.

Meddig lehet játszani?

El lehet jutni a végső felismerésig is. De hogyan tovább?

Meg lehet gyújtani néhány gyertyát, de a sötétség most erősebb. Lehet reménykedni, hogy a Fény legyőzi a Sötétséget.

Vagy ahogy a mai társadalom gondolkodik: jobbat kell teremteni - mindenből. Ami megvan, azt kell fokozni. Legyen gyorsabb, erősebb, nagyobb, több.

Csakhogy lehet újat is teremteni, ahhoz viszont kevés néhány gyertya: olyan tűzre van szükség, mely felperzseli a régit, és abból teremt újat. Erre viszont gondolni sem akarunk. Az számunkra egyet jelent azzal, hogy VÉGE. Nincs tovább.

Így gondolkodik az Ego. Számára csak ez van. Nem lát tovább önmagánál. Ám most eljutottunk oda, ahol az Ego elpusztítja önmagát - saját csapdájába esik, és amint erre rájön, irtózatos kapkodásba kezd: saját haláltusájának legkeményebb drámáját mutatja be. "Ha én meghalok, hát pusztuljon minden." És így is tesz.

Ezt éljük most. A vad Egók fültépő halálhörgései között járunk, s mindegyik belénk kapaszkodik, és le akar rántani.

Majd a tűz fellobban, és a parázsló hamvak új hajnalt festenek az égboltra...