Utolsó mondataid egyike gyakran visszhangzik bennem: "Meg kell találnom a hét igazgyöngyöt, és akkor elmehetek."

Így is történt. Számunkra váratlanul, hatalmas űrt hagyva magad után.

Tudom, hogy meglelted, s ez mindkettőnket boldogsággal tölt el, ugyanakkor sok-sok kérdést is felvet, csupán egyet nem: mi volt az a hét?

Még egy emberöltőt sem kaptál arra, hogy megtaláld, ami egyszerre pillanatok műve, máskor hosszú út. Nem állítom, hogy megértettem és felismertem mindazt, amit tanítottál. Még nem fejeztem be a leckét, és azt sem, amire kértél. Amit pedig rám hagytál, még csak most kezdem újraépíteni.

Talán be tudom fejezni, talán át tudom adni. Talán az utolsó idők lángjában ég porrá.

Kilenc évvel ezelőtt mindazt láttad, aminek ma a küszöbén állunk, legyen az személyes, vagy kozmikus élettörténet.

Orvos voltál, mégis szemberöhögted a tudományt. Tudtad, hogy egy légvár, ami hazugságokra épül, és azt is, hány ilyen délibáb van még az életben, amibe görcsösen kapaszkodunk, valójában pedig csak a levegőt markoljuk.

Nem azért haltál meg, mert nem szerettél élni. Az élet minden parányi ajándékának szívből tudtál örülni, önzés nélkül, tisztán tudtál szeretni (ettől mi még nagyon messze vagyunk), képes voltál meglátni a Fényt, minden körülmények között. Nem a ledőlt romot láttad, hanem az alatta nyíló virágot.

Megmutattad, milyen jó tanárnak lenni (amikor még nem tudtam, hogy az leszek): nem lehetsz mindig a tanítványod mellett, eljön az a pont, amikor a Mester elenged, de tanításai nem merülnek feledésbe, s a magok, melyeket elültetett tovább élnek az ifjú szívében.

A gyümölcsöt már magunknak kell megérlelni.

Ha akkor azt kérdezted volna tőlem, melyik a legcsodálatosabb zene, biztos hetekig kutakodtam volna tanácstalanul. Ma már nem ezt tenném. Megkérném, hogy hunyd be a szemed és tárd ki a füled. Nem a csend a legszebb, hanem a zene, ami Benned és Körülötted szól. A Te szólamod is gyönyörű, de a Nagy Zenekart szolgálod. Az együtt muzsikálás csodálatosabb!