Ugyanúgy indult, mint bármelyik nap: szürkén, komoran. Tömött buszok, az emberek egymást tapossák, szídják, ölik. Nem gondolkodnak, szemeikkel csak néznek, nem látnak, húsból gyúrt gépekként lépdesnek azzal a programmal, hogy tapossanak át mindenen, ami az útjukba áll.

Szokásom szerint szinte utolsónak szálltam be a buszra, amellyel dolgozni járok. A sofőr már megismert, és úgy gondoltam, számomra sincs már újdonság: ugyanaz a busz, a legtöbb arc ugyanaz, ugyanaz a tömegnyomor.

Mint mindig, most is körülnézek az utasok között, kémlelem, vajon kik ők, vajon milyen történetet rejt az arcuk. A lépcsőn állok, innen leginkább a kilátást lehet figyelni, vagy a közvetlenül mellettem állókat. Zenét hallgatok, nem akarom érzékelni a környezetemet.

A kapaszkodók mellett egy Édesanya ül, ölében gyermekével. Mindennapos jelenet, de akkor átsuhan rajtam egy szellő, ami valamit mutatni akar: valami történni fog. A zene hangerején nem akarok halkítani, elég hangos, de nem zavar, épp ellenkezőleg, eltakar. Csak szemlélődöm.

Ekkor látom meg a kisfiú gyönyörű arcát. Mintha a sok szürke arc között egy angyal arcának csillogása ragyogna fel. Mindenki közömbös, csupán ő mosolyog és vidáman ismeri meg a világot. Mi, "felnőttek" igyekszünk elkerülni, hogy egymáshoz kelljen érnünk, vagy beszélgetésbe keveredjünk egymással, ám ez a kisfiú meg akarja érinteni az előtte álló fiatal férfit, miközben mosolyog rá és beszél hozzá. A férfi nem tulajdonít neki jelentőséget, mozdulatlanul áll előtte, hogy megérinti vagy sem, szinte mindegy neki. Hogy hozzábeszél ... csupán gyermeki szokás (majd kinövi).

A következő megállónál újabb utasok szállnak fel, ezért a fiatal férfi hátrébb megy. A gyermekkel szemben megáll egy húszas éveiben járó lány. Nem kimondottan szép, kissé telt is, öltözködésében teljesen egyszerű. A szemében mégis valami különös csillogásra leszek figyelmes. Helyet keres, ahol megállhat, majd megpillantja a kisfiút. Mintha némán hívnák egymást, a lány ugyanazzal a sugárzó mosollyal, szó nélkül megáll a fiúcska előtt, aki még mindig mosolyog, sőt most mintha még erősebb fény áradna lényéből.

Két csintalan tekintet találkozik és kezdetét veszi a játék. Először csak incselkedve, majd szaporodnak az érintések, hol erősebben, hol simogatva, az érzelmek szavak nélküli teljes skáláját megjelenítve. A lány most még jobban pompázik. "Felismerte" a gyermeket, ahogy a gyermek is őt. A többi utas ügyet sem vet a jelenetre, a kisfiú annyira belemelegedett a játékba, hogy szinte ösztöneitől vezérelve kiált fel, minden végtagja izeg-mozog. Kurjantásai egyre hangosabbak. Ahelyett, hogy zavarna, inkább halkítok a zenén, hogy még jobban láthassam és hallhassam kettejüket.

Újra körülnézek. Hirtelen átsejlik bennem a kép: ezt festette meg Steven Spielberg a Schindler listája című filmben, amikor feltűnik egy csodaszép kislány. A háttérben minden szürke, ám a kislány kabátja élénkpiros. Ő az Élet a pusztulásban, Ember az embertelenségben. Most ugyanez a kép tárul elém: ugyanez az élénk szín hatja át a gyermeket és a lányt, és pontosan ilyen szürke világot formál a többi utas.

Ahogy tovább nézem a lányt, valósággal megkívánom. Nem testi vonzalom ez, valami teljesen más. Szeretném átölelni és elmondani neki, mit érzek. Elmondani, hogy valami olyat adott ma nekem, amiről azt hittem, kihalt. Szeretnék tovább gyönyörködni a pompában, amit magából áraszt. Szeretném, ha részese lehetnék a Fénynek, mely belőle árad, hogy ez a világosság kísérjen tovább az élet homályában.

Az utazás véget ér, le kell szállni és elindulni a munkahelyem felé. Ez a csodás érzés, amit az elmúlt félórában átéltem, még körülleng, érzem, amint jelenléte beterít. Fantasztikus így létezni és tanítani. A tanítás persze mindig felemel, de most úgy érzem, bármilyen munkát kellene végeznem, soha el nem múló örömmel tenném.

Az élet persze kicsit több, mint ez a 30 perc, de ha már ennyi ajándékot kapunk, az nagyon sokáig velünk marad.