A valódi igazságok mindig egyszerűségükben mutatkoznak meg. Nincs szükség hosszas fejtegetésekre, körmondatokra, a Bölcsesség a Csendben nyilvánul meg.

Sajnos ez utóbbi mondat már csak féligazság, a másik felét valahol elvesztette. Oly mélyen szunnyad, ahol nehéz utolérni, csak néha csillog teljes fényességében.

Mindez nyomon követhető, megkereshetjük, hol veszett el, hiszen nem tűnt el nyom nélkül. A lenyomata máig bennünk él.

Nem kell messzire mennünk, elég, ha a művészet, azon belül is a zene történetét vesszük szemügyre. Az igazi értékeket tápláló zene ugyanis gyökerében őrzi a Kincset.

A valódi Tudás, az Igazság nem veszhet el. Minden korban voltak őrizői a Titoknak. Titkot jelentett azok számára, akik már elvesztették látásukat. Hiába szemeik, ha a Befelé figyelő szem (a Harmadik szem) már bezárult. Hajlamosak lettünk arra, hogy szokásainkat -ügyet sem vetve annak jó vagy rossz létére- megtartsuk, s foggal körömmel harcoljunk érte, szemben a változással. Megbomlott elméjű szülőkké váltunk, akik halott gyermeküket nem engedik el ölelésükből.

Visszatérve a zenéhez. Az egyház önkényuralma miatt sokan úgy magyarázzák a reneszánsz és a barokk zenét, hogy azt "szakrális" szemszögbe helyezik, melynek elsődleges célja az egyház szolgálata volt. Amíg a zene csak egy meghatározott réteghez köthető, addig ez az állítás részben megállja a helyét. A nagy zenei iskolák valóban az egyház fennhatósága alatt születtek, ám mindaddig nem lehet szabad művészetnek nevezni (márpedig az ókori görög elvek szerint valóban szabad), amíg annak tevékenységi, önkifejezési körét korlátok közé szorítjuk. Ezért vált külön egyházi és világi zene.

Itt már az Igazság csorbult. Buddha felismerte az ember mibenlétét, azt, hogy két világ szülötte; hogy isteni léte mellett a földi világhoz kötött, fizikai léte is van. Ezáltal válik a kör teljessé -és nem zárttá. Az ősi szimbólumok -köztük a Jing-Jang- pontosan ezt mutatják, ez alkotja a Teljességet.

Pitagorasz égi törvények alapján határozta meg a harmóniákat, ám a reneszánsz és a barokk kor zenéje már felismerte, hogy a harmónia nem lehet önmagában harmonikus, valamihez kapcsolódnia kell, hogy teljessé váljon. A klasszikus kor ezt az elvet vitte tovább mindaddig, amíg már nem csak az egyház, de a "társadalom" is a zenei közízlés meghatározójává vált. A cél továbbra is a harmónia keresése volt, ám mindezt már az egyháztól távol kívánták elérni. A törekvés eszméje helyes, ám az út már téves.

Míg a megelőző érákban a művészek felismerték azt, hogy a helyes út nem az, hogy alárendelem magam az isteni hatalomnak, hanem az, hogy isteni részemet egyesítem emberi mivoltommal, addig a klasszicizmus korára elérkeztünk a hullámvasút lejtőjének fennsíkjához, ahhoz a ponthoz, amikor az egó először megmutatta magát.

A romantika kora már az én, az egó világa lett. A művészi kifejezés az én mögé helyeződött. Megindult a versengés. Ugyanakkor néhány zeneszerző -úgy, mint Brahms- felismerte, hogy vissza kell fordulni a régi Mesterekhez, ezért tanulmányozni kezdték többek között Johann Sebastian Bach művészetét.

Ez már a tudomány, a teóriák, a dogmák győzedelme, amikor már képtelenné váltunk a megértésre, ezért tanulmányozni, elemezni, magyarázni kezdtük azt, ami korábban lehetetlen volt, ami magától értetődött. (A barokk korban a kották mai szemmel nézve szinte sivárak voltak, alig találhatunk bennük utasításokat, mivel a kor művészei számára a zene magában hordozta mindezt. Bizonyos dallami, ritmikai elemek meghatározott jelentéssel bírtak; a díszítések, "technikai", agogikai megoldások ösztönössé váltak.)

Majd beköszöntött az izmusok kora. Impresszió, expresszió. Tagadások, lerombolások. Ám a rombolás nem mindig hozta magával az újjáépülést. Az újjászületés, a reneszánsz még nem érkezett el.

A kották hemzsegnek a bejegyzésektől, utasításoktól. A művész önmagában tehetetlenné vált, minden magyarázatra szorul. Nem csak az előadónak, a befogadónak is.

A modern kor zenéjét még nem igazán látjuk át. Túl sok a magyarázat, túl nagy a homály. Sötétben tapogatózunk. Egy kérdést -úgy gondolom- mégis joggal tehetünk fel.

Amikor bekerültem a zeneművészeti főiskolára, első félévben egy nagyon fontos megállapítást tanultam meg. A zene mindig az adott kor elé tart tükröt, mindig a jelen világot festi le. Ma már ezt is meghazudtoljuk. Nem vagyunk hajlandóak meghallgatni egy kortárs művet, nem hogy elmenni egy olyan hangversenyre, ahol csak mai művek csendülnek fel. Miért? Hiszen magunkkal néznénk szembe, a világgal, s azzal, mit tettünk vele. Ezt nem akarjuk, és itt jön be újra a Hazugság, a struccpolitika. Inkább homokba dugjuk a fejünket, elhallgatjuk azt, ami van. Sajnos, ez egy korábbi rendszer üledéke, amin képtelenek voltunk túllépni, és a mai napig sokan félnek a változástól. Körbenéznek, körülöttük minden összedőlt, a víz a nyakukig ér. Úgy gondolják, jobb nem mozogni, mert akkor még vizesebbek lesznek. Ahelyett, hogy elindulnának megkeresni, honnan jött az ár, és miként tehetnének ellene.

Carpe diem! Élj a mának! Ma már ezt sem értjük. Nem tudunk élni vele.

Az egónk hallja meg először, és nem az Ős Ten, akihez valójában szól. Az egó pedig úgy értelmezi, hogy csak egyszer élünk, most kell cselekedni, ezért halmozza az élvezeteket, habzsol, fogyasztóvá válik, szenvedélybeteg lesz, függő, s játékával a halálba kergeti magát. Amikor meglátja az utca végét, pánikba esik és visszafordulna, ám akkor veszi észre, hogy nincs visszaút, ahhoz pedig gyáva, hogy továbbmenjen.

Csendesedj el, találd meg Középpontodat, és mantrázd magadban: Carpe diem! Élj a mának! Itt fogod meghallani, mit jelent ez. Én itt hallottam meg.