Korábban már beszélgettünk a szolgálatról, és a szolgáltatásról; ez utóbbi részévé vált a társkeresés. Hogy ez miért, s hogyan lett szolgáltatás, arról majd később ejtsünk szót.

Tinédzser, fiatal, felnőtt, idős ... internetes oldalak, újsághirdetések, társkereső irodák. Szinte mindenki keres, szüntelenül, ki görcsösen, ki izgalommal, ki kalandvággyal, ki elkeseredettségében. Mint egy támadást ért hangyaboly: felgyorsult tempóban, egymást taposva, szüntelen mozgásban.

Kit keresünk? Tudjuk-e, ki lehet társ a számunkra?

Általában egyet akarunk: valakit, aki mellett egész lehetek, a másik felemet.

Kiben bújhat?

S miként lépek én a másik elé? Tiszta öltönyben, avagy hófehér főkötőben, hogy megfogjam a kezét, s azt mondjam: legyünk egyek. Valaha azok voltunk, s mindeddig kerestük egymást, hogy most visszatérhessünk.

Vagy megtépázott, gyűrött köntösben, s riadtan nézek a másik szemébe: "Végre, itt vagy. Értem jöttél. Vigyél el! Feledtess! Ölelj! Szeress!"

Nézz körül: melyiket látod gyakrabban? Életek, lelkek találkozóhelye vagyunk, vagy pedig érdekek, vak vágyak dühöngője?

Kilépünk egy kapcsolatból, s sokszor már azonnal rohanunk a másikba. Miért? Mert képtelenek vagyunk magunkkal lenni. Önmagunkkal - az Ős Tennel. Nem érdekel, kik vagyunk valójában, nem akarjuk látni, honnan gyökeredzik a Pálmalevél, csak a magányos száron ülő levelünket látjuk, akit így, egyedül nem tudunk elviselni. Azt hisszük, ezért haldoklik a növény. Nem ápoljuk, nem öntözzük, nem nézzük meg, vajon él-e még a földben megbújó gyökér, csak a felszínen elsárguló leveleket látjuk, amiket nem tudunk ápolni, s ezért inkább elrohanunk, csak ne kelljen néznünk.

Majd újra csalódunk, s ha egy kicsit magunkba szállunk, döbbenten és elkeseredve mondjuk: megint ugyanabba a csapdába léptem. Bár lehet, hogy ennyire nem látunk le, s csak magunkat siratjuk: "Megint faképnél hagytak. - Az előző is hűtlen volt. - Engem mindenki elhagy. - Senki sem tud értékelni, mindenkinek csak egy éjszakára vagyok jó." S így, elkeseredve, megsavanyodva ülünk és várjuk, hogy jöjjön a következő vonat, amelyik felvesz. Azt már nem látjuk, hogy ha megyünk is vele néhány megállót: az útirány ugyanaz.

Könnyebb a másikat hibáztatni, vagy önmagunkat siratni, ahelyett, hogy magunkhoz szólnánk, és megkérdeznénk belső hangunkat, mély önmagunkat: "Mit nem veszek észre, miben hibázok?" Ugyanazt a mókuskereket pörgetem magam körül. Miért nem jöttem rá korábban és szálltam ki belőle?

Ez a felismerés az első lépés. Innen hol napsütötte, zöld mezőkön, hol sivár, esőverte ösvényeken vezet tovább az út. S a vezércsillag mellett ott leledzik a Csábítás délibábja. Néha beleesünk a kísértésbe, ám amint a látomás köddé válik, felismerjük, hogy újabb útjelzőt kaptunk.

Az Életben nem csak Pálmalevelek, de útjelzők is vagyunk egymás számára, mikor milyen szerepben: egyikünk vezércsillag, másikunk délibáb. Ám mindannyian egymásért vagyunk, egymás kezét fogva vezetjük egymást végig az úton. Sok közös szakaszunk van, hol rövidebb, hol hosszabb. Ha végetér egymás kalauzolása, hálával tartozunk. Nem futhatok vissza hozzá, hogy újra biztonságot nyújtson, mert ő már továbbment. A legrosszabb, amit tehetek, hogy minden erőmmel szorítom a kezét, és nem engedem el, noha ő már továbbmenne. Nem csak magamat akadályozom. Nem csak magamért vagyok felelős.

Bármilyen út is volt a kettőnké: hálás vagyok Neked, s áldalak. Megköszönöm, mert tudom, ezen a szakaszon csak egymást segítve tudtunk volna áthaladni. Más nem jár erre, csak mi tudjuk a helyes irányt. Most elválunk, de szívünkben ottmarad a Fény, melyet együtt gyújtottunk.

Ekkor egymást szolgáltuk. A szolgálat nem csupán alázat, áldás is.

Ha továbbra is szolgálni szeretnénk egymást, alázattal lennénk az eljövendő társ iránt. Magunkban gyújtatnánk mécsest, hogy a fény által vezetve megtaláljuk egymást. Ám ehelyett a sötétben hadonászunk elemlámpáinkkal. Nincs bennünk Fény, amely megvilágítaná az Alázatot - a várakozás alázatát. Megvárnánk, amíg a Fény körülölel és megvilágít minket. Ehelyett vakon tapogatunk a másik felé, akiről azt hisszünk, a társunk lesz.

Azonnali igényeink vannak, amelyek nem ismernek fényt, alázatot. Nem ismerik az Ős Tent, számukra egy valami létezik: a MOST. A szolgáltatás pedig rá épül, belőle él. Nem segíti, csak parazitaként él rajta. Kifacsarja, majd áldozatként sajnáltatja magát, amire újabb szolgáltatások állnak lesben. Az ördögi kör bezárul.

Az alázat, a szolgálat nem aszkétizmus, nem felesleges önsanyargatás. Nem a saját lelkiismeretem miatt teszem: magamért, hogy másokért is tehessem.