Izgatottan érkeztünk az előadás helyszínére. Nagy öröm volt számomra, hogy végre láthatom teljes életnagyságban, hogy személyesen megtapasztalhatom azt a csodát, amit Ő képes átadni -s talán valamit átcsempészhetek belőle a saját praxisomba.

Egyszerűen jelent meg (mint mindig), de ami belőle sugárzott, az mindennél többet ért -aki ott volt, érezhette. Játékra hívott minket. "Énekeljünk egy népdalt!" Miért ne, elvégre kollégák és leendő kollégák körében vagyunk, és hát hivatásunknak ez is része. A magyar népi világ kincseiről most nem is beszélve.

Idáig még rendben volt, noha kissé félénken, de elénekeltük. "Most énekeljük el még egyszer, de a Jancsika helyett a saját nevünket illesszük a dallamba." Ez azért már kezdte feszegetni a tűréshatárt. De hát ez röhejes, ám rendben van, legyen -majd elharapom, akkor nem fog hallatszani.

"Nagyon jó! Énekeljük újra, és próbáljuk meg a nevünket belehelyezni a tenyerünkbe. Érezzük, hogy ez a sajátunk. Ez a mi nevünk, amit szeretünk, legyünk hát jók hozzá." Tessék? Ez most komoly? Nem elég, hogy magamból idétlent csinálva a saját keresztnevem éneklem egy népdal dallamára, még tegyem is a kezembe? Azért ez már...

Mint utólag kiderült, ennél a résznél nem voltam egyedül, akinek elszorult a gyomra, és egyszerűen nevetségesnek, sőt, szinte megalázónak érezte a helyzetet. Ám teljesíteni kellett, ha már eljöttem, legalább működjek együtt ... vagy tegyek úgy.

Ami viszont ezek után következett, az fátylat borított a gátlásosságra és a visszahúzódásra -noha voltak még kellemetlen pillanatok. Az a fantasztikus gyermek- és emberszeretet, ami ebből a törékeny, idős nőből világított, mindent félretolt.

Ezek után értettem meg: a gyermek, akiben még ott él valami, amit magával hozott, amit nem itt tanul. Ezért lesz képes ezen csodák befogadására. Persze, magyarázkodhatunk -fejlődéslélektan, szakaszok, életkori sajátosságok. Az igazság az, hogy a tudomány átlát mindezen, de nem hajlandó feláldozni a saját oltárán.

Amikor ma délelőtt ezeken a sorokon gondolkoztam, bevillant egy jelenet az egyik nagyon kedvelt filmemből. Az Angyalok városa nyitójelenetében egy kislány haldoklik. Élettelen teste a vizsgálóasztalon, ő maga pedig mindezt egy angyal társaságában szemléli.

-Te vagy az Isten?

-Nem. Az én nevem Seth.

-Hova megyünk?

-Haza.

-Mami is velünk jöhet?

-Még nem.

-De nem fogja érteni.

-De igen. Egy nap.

Kellenek ehhez szavak? A gyermek felismeri helyzetét, és nem ellenkezik, tudja, hogy ez az élet rendje. Inkább az édesanyja miatt aggódik. A felnőttek ezt biztos nem értik.

Még egy emlékkép vetült fel bennem az említett előadással kapcsolatban. Klára néni megkért bennünket, hogy kezdjünk el szabadon énekelni, díszítsük ki a népdalt. Itt már könnyebben vettük az akadályt. Egyszer csak felmutatott: "Most hallgassátok magatokat!" Ahogy meghallottam a sok, egymásba ölelkező énekhangot, máig is ugyanaz a kép tárul elém: a megnyugvás. Hallottam a Káoszt, s benne a belső rendet. Olyan érzés volt, mintha egy kupola vett volna körül bennünket, védő szárnyak. Mintha újra Édesanyánk méhében éltük volna át a biztonságot, hallgatva az ő hangját. Valaha hallottuk, az volt az egyetlen mentsvárunk. Ma is keressük, vajon hol találjuk.

Klára néni pontosan tudta, mit tudnak a gyerekek, és mi az, amit mi már elfelejtettünk.

Emlékének lángját megőrizve álljon itt egy idézet Tőle, a nagy Tanítótól:

"Művészet és tudomány mély belső egységet alkot. A gyermeknek mindkettő közös gyökeréből kell táplálkoznia, ez a lelki táplálék formálja személyiségét: belső egyensúlyát, ízlését, értékrendszerét. Művészetre csak művészettel lehet nevelni, tudományra csak tudománnyal, nem pótlékokkal. Művészetben és tudományban egyaránt szükséges az intuíció, a képzelet, a gondolatok áramlása és a rendezés, az összefüggések megkeresése vagy megteremtése."

(Kokas Klára: Képességfejlesztés zenei neveléssel, Zeneműkiadó, 1972.)