Ahhoz, hogy témánk magvát elérhessük, egy kicsit távolabbról kell elindulnunk.

Buddha fontos felismerést tett az emberi megértés, a lét alapvető kérdései kapcsán. Kimondta: az ember bélsárral kitömött bőrzsák, de ugyanakkor isteni rész is. Miért fontos ez számunkra?

Ezzel nem csupán ősi múltra visszatekintő tanok nyertek értelmet, hanem rávilágított az ember mivoltának kulcskérdésére: isteni és fizikai (Halhatatlan és Halandó). Ez persze több annál, mint test és lélek kapcsolatának tető alá hozása. A Harmónia alapját képezi: isteni és földi javaidat egyaránt táplálnod kell, hogy elnyerd Önmagad, hogy megtaláld a Teljességet.

Ez földi létünk során több megvilágításból is nyomon követhető.

A férfiak általában többet törődnek fizikai létükkel, és itt nem csupán a sportról van szó. Ide tartozik az evés-ivás, a testi érzékek előtérbe helyezése. Erre mondja Dr. Csernus Imre, hogy a férfilétből hiányzik az érzelmi intelligencia. Hiába erős, védelmező, képes családját ellátni, ha nem képes érzelmei felismerésére és irányítására.

Sajnos ez a tendencia manapság a nők körében is megfigyelhető. Minél többet mutassunk a külsőségekből. Mi van a smink alatt? Nem érdekes. Ha belül rothad valami, elfedjük.

Ebben viszont nem csak a hölgyek hibásak!

A fizikai és szellemi összekapcsolódás még egy rendkívül fontos dologra hívja fel figyelmünket: a fizikai világ törvényei a szellemi világ törvényei is, és fordítva. Nem csak egy irányba működünk. Nem csupán hatás van, de ellenhatás is.

Még ha a két dimenzió egymás alatt és felett áll is, a kisebb mindig a magasabb leképezése, a nagyobb mindig a kisebből vetítődik ki.

Miért fontos ez, és miként kapcsolódik témánkhoz? A Vonzás miatt. Egyszerű fizikai törvény, hogy minden, ami él, rezeg. Állandó mozgásban van, rezgéseket bocsájt ki magából, mely rezgések a hasonló rezgéseket vonzzák. Gondolj bele, mennyi minden működik ezen az elven a fizika világában.

Viszont nem csupán fizikai, szellemi vonzás is létezik, mivel szellemtestünk is él, s mivel a kisebb magasabb oktávba lépéséről van szó, így a Vonzás törvénye rá is vonatkozik.

Ahogy élek, ahogy táplálkozom, ahogy gondolkodom, mind meghatározzák a rám jellemző rezgésszintet. S mivel állandó adó-vevőként üzemelünk (akkor is, amikor ennek nem vagyunk tudatában), rezgéseinket jelként küldjük, és rezgéseket fogadunk. A belőlem kibocsátott rezgés harmóniába kerül az azonos (vagy nagyban hasonló) rezgésekkel, s azokkal együtt működik tovább.

Tudnod kell, viszont, hogy a rezgések frekvenciái nem összeadódnak, hanem szorzódnak. Ez rendkívül fontos lesz a társkeresésnél (hogy korábbi témánkat érintsem), s a párkapcsolatban pedig fokozottan jelentkezik.

Térjünk vissza a Társkereséshez. Nézzünk egy -sajnos- reális képet: félelmeitől vezérelt emberként keresek valakit, aki kiment, mielőtt úgy érezném, belefulladok a magányba. Egyedül nem lehetek egész, így csak fél vagyok, ezért szükségem van valakire, aki kiegészít, aki mellett megtalálom magam.

Lehet, szörnyen hangzik, de ez az igazság. Nem kell messze mennünk, ha ilyen embert akarunk találni (és nem is egyre fogunk rábukkanni). Miért fél? A kérdésben ott a válasz: azért fél, mert fél. A Félelem az, ami egy társ felé vezeti. Vajon a félelem jó útitárs? Jó tanácsadó?

Ha nem is mondja ki magának, de a félelmei uralják őt, nem pedig fordítva. Ezen a rezgésszinten él, ezeket a hullámokat bocsátja ki. Vajon ki fogja őt megtalálni? Kit fog bevonzani? Csakis olyan kerülhet a közelébe, aki ugyanezekkel a rezgésekkel létezik. Kialakul közöttük valami, s mindkettő fellélegzik: "Végre, megtaláltam. Megtaláltuk egymást." (Irónikus, de igazuk van.) "Ő az én másik felem."

Tehát fél emberek. Márpedig ha két felet összeszorzunk, mindössze egy negyedet kapunk. Valami nincs rendjén. Hiszen olyan boldogok voltak az elején. Majd eltelt néhány hónap, vagy néhány év, és ők maguk is érzik, mintha valami megváltozott volna. Valaki átverte őket.

De tegyük fel, hogy együtt maradnak. Összeházasodnak, családot alapítanak. Még ha velük -látszólag- minden rendben van, a gyerekeknél valami gond van. Szoronganak, alulteljesítenek, viselkedési-, tanulási zavarok jelentkeznek.

A gyermek ugyanis még érzékenyebb adó-vevővel van "felszerelve", mint szülei. Érzi, hogy valami nem tökéletes. A zenekar ugyan játszik, a karmester remekül vezényel, a vonók egyszerre mozdulnak, ám valaki félrefúj. Elég egyetlen fals hang, hogy a teljes hangzáskép torzuljon. Márpedig ez a hamisság már kezdetben ott volt. Már az elején elfelejtettek hangolni.

Egyetlen hangszer, egyetlen játékos, aki önmagában nem tiszta. Ennyi kell mindössze, hogy egy csodás összjátékot pillanatok alatt tegyünk tönkre, mint röpke szellő döntené le a nagy körültekintéssel emelt kártyavárat. Ha pedig már kettő nem hangolt...

Így lesz férj helyett félj, feleség helyett féleség.

Ami a helyzetet tovább rontja, azok pedig az úgynevezett társadalmi elvárások. Már önmagában a társadalom szó csalfa kép. Önmagában vett tiszta társadalmat ugyanis nem ismerünk. Ha ez a szó felbukkan, az már maga mögött hozza a járulékait: társadalmi státusz, osztályok. Nincs egyenlőség, helyette ügyesen kitervelt hierarchia van.

A "társadalom" pedig "előírja", mit vár a férjtől, s mit a feleségtől. Azt, hogy egymást segítve, csak is egymással élve találják meg a harmóniát.

Már bocsánat, de mi lenne, ha már azelőtt válnának harmónikus, önmagukban is teljes emberré, mielőtt találkoznának?

Mi történik, amikor "félemberek" vonzzák be egymást?

Az élet erről szóló filmje most is előttünk pereg, ám ha bepillantást vetünk az irodalomba, ott is megtaláljuk ennek tükörképét.

Ismerjük Ady Endre életét, szerelmeit, s tragédiáját. Honnan eredt ez a féktelen szenvedés? Már magjában ott volt. Ady ki is mondta, milyen társra vágyik:

"Mit bánom ez, ha utcasarkok rongya,

De elkísérjen egész síromba.

 

(...)

 

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Borúljon rám és óvjon átkarolva."

 

(Részletek Az én menyasszonyom c. versből)

Mert ez vagyok én: magát sirató, önmagát megölő és önmagát gyászoló ember. Hát legyen ő is az.

Mint tudjuk, így is történt.

Ady nem az egyetlen volt, aki nyílt lapokkal játszott, s helyzetét fel nem ismerve sodorta magát tragédiába. Említhetnénk József Attilát is -és akkor még csak a magyar irodalomnál tartunk.

Hány és hány tragédia kell még ahhoz, hogy a társra váró ember felismerje önmagát?

"Ismerd meg magad" - és ismerni fogod társadat is.