Mindig többre vágyunk. Nem elégszünk meg azzal, ami van; ez csak ugródeszka, innen vezet az út a több, a jobb felé. Mindennél és mindenkinél többek, jobbak, nagyobbak akarunk lenni, s hogy e vágyunknak eleget tegyünk, folyton olyan elméleteket gyártunk magunknak, amelyek ezt támasztják alá.

De vajon igazak-e feltevéseink? Egyáltalán: megérik-e fáradságot? Miért küzdünk, miért akarunk makacsul az árral szemben, megfeszített izmokkal hősként szerepelni, miért nem hagyjuk, hogy sodorjon az ár? Ahogy Popper Péter fogalmazott: miért kell folyton csinálni valamit? Miért kell állandóan cselekednünk?

Tisztán cseng előttem általános iskolai tanárom mondata. "Gyermekként, hogy csillapítsam tudásszomjamat, folyton olvastam, bújtam a könyveket. Kinyitottam egy tankönyvet, amely a természettudományokról szólt, s a bevezetés e sorokkal kezdődött: Az ember legyőzte a természetet. Eldobtam a könyvet, s addig nem ismert szomorúság, keserűség lett úrrá rajtam. Majd dühvel vegyes örömmel felkiáltottam: Dehogy győzte le! Nem is fogja leigázni! Soha!"

Valahányszor sétálni indulok, vagy csak kinézek az ablakon, a szemem önkéntelenül is megakad a természet hétköznapi csodáin. Ámulatba ejt az a páratlan színpompa, az a folyton zsongó élet, az a mérhetetlen Bölcsesség, mely egyedül benne rejlik. S ugyanakkor meglelem az Alázatot. A legkisebb állattól, a legparányibb növényen át mindenben, mely a Természet teremtménye.

A Természet él, nem harcol. Elfogadja helyét, mert tudja: a legnagyobb Áldás részese. Egy vele.

Mi, emberek azt mondjuk az állatokra: elpusztulnak. Netán megdöglenek.

S valójában azt áruljuk el, miként látjuk mi a halált, a saját szemszögünkből. Mi vagyunk azok, akik megdöglünk. Vergődünk az utolsó pillanatig, inaink megfeszülnek - talán soha életünkben nem dolgoztunk meg ennyire valamiért. S akik mellettünk állnak: kezeinket szorítják, könnyek között kiáltoznak, üvöltenek velünk, hogy ne, ne menj el, ne hagyj itt minket. Orvosok vesznek körül, akik vért izzadva harcolnak az elkerülhetetlen ellen. Atropin, adrenalin, defibrillátor ...

A korábban már említett filmben, az Angyalok városában Rice doktornő egy kollégájával folytatott elmélkedése során felteszi a kérdést:

-Gondolkodtál már azon, vajon mi ellen harcolunk?

A kérdés nem csak egy örök érvényű körforgást vet fel, hanem még valamit. Miért mindig valami ellen? Mitől akarjuk magunkat megóvni? Mitől félünk ennyire?

Mivel csak azt nem engedjük be, amitől félünk. Ám sokszor éppen ennek ellenkezőjét tesszük: a félelmeinknek engedünk teret, átadjuk nekik magunkat. "Te vagy az erősebb, gyere, uralkodj felettem."

A saját bőrömön kellett megtapasztalnom: a pánik az, amikor a félelmeinktől félünk! Kell ennél rosszabb? Mehetünk még ennél is mélyebbre?

Távol akarjuk tartani félelmeinket, s ezért mi magunk szüljük meg őket! S lám: máris beleestünk az ördögi körbe. Menekülni kezdünk, ahelyett, hogy szembenéznénk velük. "A neveden szólítottalak, enyém vagy!" Ide kellene eljutnunk, s máris hatalmas ugrást érnénk el az egy helyben topogás helyett.

Magunk alatt vágjuk a fát. A saját sírunkat ássuk; s hogy még jobban belesüllyedhessünk, még ki is mondjuk: "jobb félni, mint megijedni". Ezt neveljük magunkba, gyermekeinkbe. Azután pedig csodálkozunk, hogy megmagyarázhatatlanul szorongó, páni félelemben élő gyermekeink lettek, s mi magunk is azzá váltunk. Ekkor jönnek az orvosok, a gyógyszerek ... az ismerős kör.

A félelemmel elzárom magamat a Fejlődés lehetőségétől. Félek valamitől, el akarom kerülni, nem kívánom megtapasztalni. Inkább becsukom a szemem, akkor nem látom ... de mást sem látok. Sötétben leszek, mert a Fényt zártam magamon kívülre.

Gyermekeinket az "ösztönös félelemre" neveljük. Groteszk helyzetben ez úgy nézne ki, hogy az anyuka vagy apuka játszik a gyermek helyett, nehogy megsértse magát, nehogy valami baj érje. Inkább a szülő eszi meg a homokot a játszótéren, nehogy valami fertőzést kapjon a gyermeke. Inkább ő fog később felelni az iskolában, ő fog udvarolni a gyermeke helyett, nehogy kudarc, csalódás érje.

A gyermeket pedig steril sátorba zárja. Ő csak szemléli a külvilágot, de nem éli. Nem érik tapasztalatok, s ezért teste, lelke elsatnyul. Pedig ha kint élhetne, nem lenne beteg; mi tesszük azzá. S így nő fel számtalan generáció. Vajon hova vezet ez? A beteggé tett gyermekből beteg kamasz, sérült felnőtt, szülő, nagyszülő, öregember lesz. Az őt követő, a belőle kinövő generációról már nem is beszélve. A Félelem gyermekei lesznek.

Hosszabb kalandozásunk után térjünk vissza a Természethez. Mint mondtuk, a Természet él, nem küzd. Úgy gondolod, az állatok csupán ösztönöktől vezérelve élnek? A Teremtés nem adott értelmet létüknek?

Valahányszor egy állatot figyelek, mindannyiszor megszólal bennem egy hang: hogyan lehetünk ennyire süketek és vakok? Csak figyeld meg őket. Nézd meg, miként élnek. Ez vajon ösztön? Csupán egy genetikai hajtóerő, semmi más?

"Nincsenek érzelmeik." S mit mondasz arra a képre, amikor a hűséges eb gazdája sírja mellett ül, és nem hajlandó onnan távozni, sem pedig mást odaengedni?

Évekkel ezelőtt olvastam egy könyvet, amely a különböző "rétegtestekkel" foglalkozott. A szerző felvázolt egy táblázatot, mely valahogy így nézett ki:

  ásvány         növény          állat          ember

     fizikai test    fizikai test     fizikai test   fizikai test   

                       étertest     étertest   étertest

                                          asztráltest  asztráltest

                                                         szellemtest

Ezzel a táblázattal nem csak a különböző "rétegtestek" egymásra épülését kívánta szemlélteni, hanem azt is állította, hogy minél magasabb szintű testtel rendelkezik egy teremtmény, annal magasabb szintű tudatot is birtokol.

A matematika mindig is távol állt tőlem, viszont valamit megtanultam belőle. A bizonyításnak egy formája az, hogy az állítás ellenkezőjét kísérlem meg bizonyítani. Eddig hát a "spiritualitás", vessük be magunkat a racionalitásba.

Azt állítom tehát, hogy a felállított hierarchiával ellentétes irányban, tehát nem lineárisan határozható meg a tudatszint növekedése. Ezzel azt állítom, hogy minél több "réteg" rakódik rám, annál messzebb kerülök valamitől - mivel a rétegek vastagsága miatt nő a távolság. Ez esetben viszont csak akkor válik helyessé az állításom, ha a rétegeket felcserélem, tehát a lélek testtől indulok vissza a fizikai testig. Ennek értelmében a kevesebb réteg magasabb tudatállapotot jelent.

Tehát:

• az ásvány áll a legközelebb egy magasabb szintű tudathoz;
• az ember a magára rakott rétegek által a legmesszebbre került ettől a tudattól.

Ha az elmélet helyes, úgy ellentétes irányban is igaznak kell lennie.

Mi ez a tudat? Én úgy hívom: Tengerélmény. Ha "helyesen működnénk", a "rétegek" csupán erősítenék bennük ezt a tudatot, ám ma már ott tartunk, hogy egyre messzebb kerültünk az Óceántól. A magunk csepp-életét hisszük egyedül igaznak, s ezért kitörünk a tengerből, önálló cseppek akarunk lenni. Ezért a hullámok hegyéről a sziklafalra ugrunk. Sikerült! Kiszakadtunk! Csakhogy a sziklafalra sütő Nap sugara (mely életet ad) felszárít bennünket, s párává válva várjuk az esőt, amikor újra visszahullhatunk a Tengerbe.

Ha elfogadnánk a Természetet és annak körforgását, mindez nem okozna fájdalmat. Nem lennének félelmeink. Csakhogy mi le akarjuk igázni a Természetet.

Nem látjuk a bizonyítást: a Természet alkotórészei - minél parányibbak, annál - közelebb állnak a Tengerélményhez. Tudják, hogy létük értelmét formálja, ezért tökéletesen átadják magukat neki. Ezért oly "könnyűek".

Amíg mi erre képtelenek vagyunk, amíg nem értjük az imát: "A Te akaratod legyen meg, s ne az enyém!", mindaddig Buddha alaptörvényei fognak irányítani.

Az első törvény: minden létezés szenvedés.

Mit ért ezalatt? Azt, hogy a különlét, önmagam gőgös élete, melyből száműzöm az Alázatot, s csak a saját akaratom szerint élem, mindaddig szenvedést fog jelenteni, amíg fel nem ismerem a szélmalom harcot.

A második törvény: minden szenvedés oka a vágy.

Ma már nem ismerjük a vágy mibenlétét. Ez a vágy ma a zsarnokoskodás, a foggal-körömmel kapaszkodás. Amit minden idegszáladdal akarsz, az nem lesz a Tiéd. Miért? Azért, mert birtokolni akarsz.

Amennyiben Alázattal álmot szülsz, s úgy élsz, hogy álmodhoz Hiteles légy, úgy máris kiváltottad magad!

Ekkor ismered meg a harmadik törvényt: szüntesd meg a vágyat, s megszűnik a szenvedés.

Lépj vissza az életbe, éld át újra a Tengert! Ehhoz viszont kell, hogy akarj, hogy tapasztalj. Másként nem értheted és nem élheted meg. Az utak Érted vannak! Ha magadban él a Hit, nem tévedhetsz el!