Néhány évvel ezelőtt történt. Ketten ballagtunk új utak, új élmények után kutatva az erdőkkel tarkított hegyek között. Mintha minden értünk lett volna: a fák, a virágok, a forrás, az apró állatkák mind szerelmünk s mosolyunk sugarában fürödtek. A Nap oly hősies lobogással árasztotta el a völgyet, mintha soha nem akarna lenyugodni, mintha mindvégig minket figyelne.

A fák törzsei sebzettek voltak, mind előttünk itt járt párokról tanúskodott. "Milyen szerelem az, mely megsebez egy érző lényt?" - kérdeztem magamban. Tekintetünk egy méretes kőre szegeződött. "Legyen ez a Mi Kövünk" - mondtuk. Zsebkésem tompa élével két keresztnevet véstem bele, s alá az évszámot.

"Húsz év múlva - kezdtük fogadalmunkat - visszatérünk ide. Lehet, hogy már nem egymás kezét szorítjuk; lehet, hogy szívünk s ajkunk más nevétől lesz forró, talán már gyermekeink is elkísérnek ide, de mi itt fogunk találkozni. Nem csak ez a kő lesz a miénk, hanem az a nap is - akárcsak a mai."

Húsz év - hosszú idő. "Ha azon a napon nem találsz itt, már nem leszek e földön. Ám lelkem itt lesz, lehajol Hozzád, megsimogat, és szememben könnyekkel fogok Rád mosolyogni. Szeretlek és mindvégig szeretni foglak. A Halál testemet megölheti, de szerelmemet nem."

Ma éjjel, magányomban a telefon kalendáriumát böngésztem; lesz-e mostanában évforduló, egy kedves barát születésnapja, vagy bármi emlékezetes. Egy dátumot pillantottam meg, a számot piros négyzet fonta körbe. Eleinte nem is rémlett - "hiszen aznap nincs semmi". Majd a számok mögött emlékképek kezdtek gyülekezni, s egyre közelebb férkőztek hozzám. Nem kell behunynom szemeimet, hogy lássalak. Látom mindkettőnket. Úgy állunk a kő fölött, mint Ádám és Éva a Paradicsomban; mint ifjú pár néhány napos gyermekük bölcsője felett, s szemeik a Csodát fürkészik.

"Vajon emlékszel-e még?" Ez suhant át számtalan gondolatom között, fennakadva a millió ábránd hálóján. "Vajon a kő erősebb, vagy a szerelem?" A szerelmet megölheti ármány, halálos sebet ejthet rajta a Hazugság, ám a követ mindez el nem pusztíthatja. A kő Istené, aki lehajolt, hogy utunkba ejtse remekművét, s figyelje, miként játszik egymással két ember.

Mi pedig fejest ugrottunk a játékba. A fát nem, egymást sebzettük meg. S bár az idő nem gyógyít, csak a vándorutak pora lepi be a sebeket. Szemeinkkel már nem látjuk őket, a fájdalmat nem érezzük mindaddig, míg nem jön a zápor, s a sűrűn hulló eső le nem mossa a port. A seb ettől nem tisztul, csak még jobban látszik. A vér még szivárog - itt még Élet van.

Mikor útjaink elváltak, szemünk előtt évek peregtek le, emlékek martak az eleven húsba, de erőnk már nem volt, hogy felkiáltsunk a fájdalomtól. Pedig mily jó lett volna: játszani a gyámolatlan kisdedet, ahogy felsír, s a számára legszentebbet hívja. Valaha így hívogattuk mi is egymást; így kiáltottunk, hogy segíts, hogy ölelj, hogy takarj, hogy csókolj. S tudtuk, elég egy halvány szisszenés, s máris ott termünk, hogy egymás fájdalmát enyhítsük. De nem lehet: a közös fájdalmak elmúltak. Már csak Neked s nekem fáj.

Mikor útjaink elváltak, szentül hittük, hogy két embert igenis rendelhet egymásnak a Sors. Szívünkben éreztük, hogy van kötelék, mely elvághatatlan, mely nem ismeri a józan ész játékszabályait; amely más pályán játszik.

A sebekre a Hazugság telepedett úgy, mint az út pora. A Hazugság viszont mar, s az Idő csak meghosszabbítja a szenvedést.

"Van-e még Hited? Hiszel-e még?" Nem kérdem, miben. Csak annyit mondj: az én Hitem elpusztíthatatlan. Az én Hitem halhatatlan. Az én Hitem én vagyok.

Csak annyit mondj: a Kő vagyok.