Fiatal voltam, kamasz. Hármasban ültünk egy hatalmas, fekete asztalnál, és jókedvűen söröztünk. Te velem szemben ültél, mellettem egy fiatal lány, korombeli lehetett. Nem láttam az arcát, nem tudtam, ki ő, csak éreztem, hogy hozzám tartozik. Nem nézett se Rád, se rám, fejét oldalra fordította, arcát hosszú barna haja lágyan takarta. Elmondhatatlanul szomorú volt, a fájdalom némává tette.

Csak néztem őt, és nem értettem a helyzetet. Hiszen vidámak vagyunk, együtt vagyunk, mi oka lenne búslakodni. Ekkor megkértél, nézzem meg jobban az asztalt. Fekete márvány volt, korsóink rajta hevertek, mi pedig körülültük. Ahogy egyre alaposabban figyeltem, észrevettem, hogy a fekete márványból faragott asztal nem más, mint egy sírkő, amelyen szürke, merev és mégis kecses fémbetűkkel kirakva két sor díszelgett. Az első sor a nevem volt, alatta: Élt 17 évet.

Kővé meredtem, a levegő megfagyott körülöttem. "Itt vagy Te" - csak ennyit mondtál.

Álmomból felriadva kerestelek fel. Szelíden meghallgattál, majd a Belőled áradó Szeretet kíséretében rám mosolyogtál, s azt mondtad: "Sokszor nem a saját halálunkat álmodjuk meg, hanem valaki másét."

Utolsó beszélgetéseink egyike volt. Rövid időn belül hazatértél.

Válaszokat hagytál a kérdések helyén, vigasztalást a keserűség oltárán.

Ki volt a lány? Nem tudom. Talán még itt van. Talán ott vár, ahol Te is.

Bárhol is várjatok, tudom, ahol Ti vagytok, biztosan jó hely. Érzem, hogy ez a hely itt van. Legbelül. Ahol mind egyek voltunk, vagyunk, s leszünk újra.