A közelmúltban társasággal néztem egy nagyon szép, megható filmet.

A film elején egy szerelmes jelenet szerepel. A férfi szeretné szorosabbra fűzni a köteléket, s emiatt a nő válaszút elé kerül: vele kell mennie. Fel kell adnia a megszokott életét, és fejest ugrani az újba, az ismeretlenbe.

Erre még visszatérünk, ám a dialógus alatt elhangzott egy mondat, amin csóválni kezdtem a fejem. "Az életem már csak Veled ér bármit is, Nélküled semmi vagyok." Egy hölgy a társaságból felsóhajtott: "Hova tűntek ezek a férfiak. Ma már nem hallani ilyet."

Ezt már nem hagytam szó nélkül. Megkérdeztem az előttem szólót, hogy ő vajon miként venné, ha ilyen bókot kapna. "Hiszen ez a szerelem. Amikor csak együtt van értelme." Én pedig újabb kérdést tettem fel. "Tehát ha valaki közli Veled, hogy Nélküled semmit sem ér, az Neked jó? Ha valaki függ Tőled, az Neked megfelel?"

Itt esünk bele a dependencia, avagy a függőség végzetes csapdájába. Mókuskerékbe kerülünk, ahonnan nem tudunk kiszállni. Ez manapság egyre szembeötlőbb formákat és méreteket ölt, viszont akik öntudatlanul keringenek, ezt nem láthatják.

Mit jelent ma a párkapcsolat? Mentsvárat. Menekülést. Fejvesztett rohanás, ahol a másik árnyékába burkolózva nem kell szembesülnöm magammal. Nem kell látnom magam, nem kell tükörbe néznem. Erre kiváló búvóhely a "Mi". "Most már nincs olyan, hogy Te és én, csak Mi." Tehát: nem akarom körülhatárolni magam, mint szuverén személyiség, erre nincs szükségem. Szépen összeolvadok Veled, így nem kell magamat hibáztatnom.

A hazugság viszont azonnal lelepleződik, mihelyt a kapcsolat megbillen. Az egyik fél egy harmadik felé kezd vonzalmat érezni. Ilyenkor két utat választunk, pontosabban két taktikát alkalmazunk. Az egyik az, hogy nyíltan a másikat hibáztatom. "Neked egy nem elég. Nem tudsz uralkodni az ösztöneiden. Csak a véred hajt." Ebben az esetben én vagyok az áldozat, én magam nem követtem el hibát.

A másik, hogy az önsajnáltatás álcáját öltöm fel: "Én már nem vagyok Neked elég." Így magamra terelem a figyelmet, erőszakkal magamhoz rántom a másikat, ugyanakkor "tudom", hogy ő a hibás.

Mi történt itt? Két lehetőség jöhet számításba. Az egyik az, hogy annyira jól sikerült a menekülés, hogy feloldottam a másik szuverénitását, magamba olvasztottam, ő pedig arra ébredt, hogy elvesztette magát. Én már nem azokat a vonásokat, nem azokat az értékeket látom benne, ami miatt ő, mint ember szerethetővé vált a számomra, hanem azt, amiért ő szerethető mellettem. Őt pedig újabb menekülésbe hajszoltam, kétségbeesetten keresi önmagát, és talált valakit, aki azt ígéri számára, hogy képes megmutatni, milyen ő valójában.

A másik eshetőség, hogy ő olvasztott engem magába, az én értékeimet a magáévá tette,  ezáltal én már kiszipolyozódtam, nincs bennem semmi, ami miatt megállnám a helyem mellette. Ám itt sem én vagyok az áldozat, mivel elkábítottam magam és hagytam, hogy mindezt meg lehessen tenni velem. Nem harcoltam magamért, mert "kettőnk" fontosabb volt számomra, mint saját magam. Ő pedig felduzzadt az én értékeim által, s most valaki másra van szüksége, aki valósággal hajbókol az ő látszólag nagysága előtt, és ugyanúgy, mint én, hagyja magát, s vakon átadja neki önmagát.

Észre kell vennem ezt a csapdát, addig ugyanis újra és újra bele fogok esni. Amíg csak magam elől rohanok, nem fogok a lábaim elé nézni, de felfelé és befelé sem leszek képes figyelni. Csak nézni fogok, látni nem. A saját üvöltésemtől nem fogok hallani sem.

Bekötöm a saját szemem és csak futok, rohanok - de nem tudom, hová.

Nagyon sok ilyen futót látok. Kilépnek egy kapcsolatból, és máris egy újabb párkapcsolat bevonzásán dolgoznak. Nézz körül az úgynevezett közösségi oldalakon - ők még segítenek is a különböző alkalmazások által. Tesznek Rád még egy szemkötőt és kidobak a semmibe: "Szaladj!". Te pedig rohansz, találsz egy pihenőt, majd újra rohansz. Olyan vagy, mint a kutya, amelyik a saját farkát kergeti.

Majd a sok csalódás, a rengeteg felesleges rohanás után félig aléltan csuklasz össze és felkiáltasz, ahogy József Attila tette:

Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplőben.

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?

Te vagy a hibás! Nélkülem semmi vagy!

Miért nem az történik, aminek ilyenkor történnie kellene?

Most egy kicsit gyenge vagyok, de tudom, hogy én vagyok az erősebb.

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
De megégetnők-e a világot,
Vonagló lángokként összefonódva?

Nem voltál igazi Csillag, csak hullócsillag voltál. A saját szépségedet, jóságot akartad bennem látni, s íme: belefulladtál. Túl közel hajoltál a víztükörhöz. (Azt pedig nem is tudtad, hogy a víz képe torzít!)

Mindketten ezer fokon izzottunk, s lám: mindent elégettünk magunk körül.

"Az életem már csak Veled ér bármit is, Nélküled semmi vagyok." Ebben a mondatban mindkét lehetőség ott van! S most újra megkérdezlek: "Ezt akarod?"

Ó asszonyom, te balga, te bolond,
Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

Részletek József Attila Mért hagytál el, hogyha kívánsz című verséből (1924 nyara)

Ígértem, hogy visszatérünk a film történetéhez. A nő válaszút elé került. A félelem eluralkodott rajta, ezért visszautasította az ajánlatot. Azt kérte a férfitól, várjon még. "Azt hiszem, így is eleget vártam."

Ez volt az utolsó mondat, amit még hallott tőle, ekkor látta utoljára, hiszen már nem tudott utána rohanni. Elindult ugyan, hogy erőt vegyen félelmein és beengedje a Szeretetet, de már késő volt - még aznap éjjel életét vesztette egy közlekedési balesetben.

Láthatod, mire képes a félelem. Mondjuk ki: ölni. Azt hiszed, megvéd, pedig éppen ő az, aki az oroszlánok elé hajít.

Honnan tudhatod hát, hogy valódi Értékek kopogtatnak az ajtódon? Onnan, hogy megszólal ő benned. Tudd, hogy ő az. Szólj hozzá. A házőrződ mindig Veled van, de felelős vagy érte. Neked kell megtanítanod rá, hogy nem mindenki ellenség, aki a küszöbödön áll. Neked kell megmutatnod, hogy az Életed gazdája Te vagy. Te döntöd el, kit engedsz be. Ő viszont a segítségedre lehet, ha megtanulsz együtt dolgozni vele.

A vad, őrjöngő ugatás elijeszheti azt, aki Hozzád jön, s a hangzavarban nem hallod meg az ő hangját. Ő ugyanis nem kiabál. Az Igazinak (legyen Társ, legyen Érték, legyen Lehetőség) nem kell reklámoznia magát, nincs szüksége erőfitogtatásra.

A Szeretet néma.