Korábban elejtettem egy mondatot, miszerint a hazugság nyugtató. Ha megfordítod a mondatot, újabb igazság rejlik fel benne: a nyugtató hazugság.

Tegnap este tovább olvastam éppen aktuális könyvemet, melyben a szerző így vélekedik a művészetről és benne a művészről:

A művész nem fogja be a fülét az olyan félelmetes jajkiáltás előtt, mint Eurüáléé. Érzékelését nem nem zárja el a valóság ilyen örvényeitől. És nemcsak a fájdalmai, hanem az örömei is ennyire örvénylők. (...) A köznapi ember elzárja magát előlük, és csak ünnepein és közvetítések révén engedi közel magához. (...)

A művész érzékenysége viszont az érzékelésbe beépült, a valóságot fékező ellentmondást ellentétes irányú hajtóerővé alakítja. Ő a közvetlenül láthatóban-hallhatóban az eredeti, nem-fékezett valóságot akarja felfedezni. Számára az érzékelés ezt az ellentmondást jelenti. Az ő ellentmondását csak az oldja fel, ha sikerül eljutnia az eredeti, nem-fékezett valóságig és új alakban, formában érzékelhetővé tennie.

(Részletek Surányi László Megszólít vagy elvarázsol? A zene szelleméről című könyvéből)

Mi mindent jelent a fenti gondolatkör?

Tegnap, még mielőtt a könyvet újra kezembe vettem, új felfedezést tettem. Megvillant szemeim előtt a hazugság új köntöse, amit eddig nem vettünk észre. Pici gyermekkorunk óta arra tanítanak minket, hogy ellentétekben gondolkodjunk. Fehér-fekete, óriási-parányi, bal-jobb, élet-halál, és még sorolhatnám. Nem vesszük észre, hogy amire nevelünk, az maga a gyökértelenség. Nem arra tanítjuk gyermekeinket, hogy lássák meg az ugyanazon gyökérből táplálkozó dolgokat, érzéseket, hanem arra, hogy az egyik oldalt állítsák szembe a másikkal. "Gyökeres ellentétje"-mondjuk. Pedig amiről szólunk, az gyökértelen ellentét.

Vagy szeretsz valamit/valakit, vagy gyűlölöd. Nem tanítjuk meg nem szeretni. Pontosabban: a gyermek képes a nem-szeretetre, a gyűlöletet mi plántáljuk belé.

Mi az, ami a gyermeket és a művészt összeköti?

Éppen az, hogy szembesül a gyökértelenséggel és keresi a tengerélményt, visszavágyik ahhoz, amit valahol elvesztett. Érzi, tudja, hogy ahonnan jött, ott még megvolt. Sőt, ennél sokkal fontosabb tényt ismer fel: nem veszítette el, csak a rárakódott lepedék alatt van, ami már túlzottan is vastag, és a felázott sár már rászáradt. Oly messzire került alattuk a Magtól, hogy a másik oldalról szemlélve a hazugság már kemény páncélnak tűnik.

A társadalom, amelyik szocializál, szüntelen törekszik arra, hogy a hazugságot védje - mivel a hazugság nyugtató. Azok az emberek, akik pszichológushoz, pszichiáterhez fordulnak, nem betegek, csupán érzik, hogy valami hiányzik, de nem tudják megfogalmazni, s a páncél alatt nem látják. Viszont az érzés ott él bennük, és segítségért kiáltanak - a mélységből.

Az orvostudomány pedig tovább építi a hazugság sötét várát. A nyugtatók -most már tudod- a hazugság bájitalai. Újabb nehéz köveket tesz a vár falára, és ezáltal még messzebb visz attól, ami meghazudtolhatatlan.

A másik kérdés, ami szintén tegnap merült fel bennem: vajon a művész képes leginkább eltávolodni a valóságtól? Rá kellett ébrednem, hogy a művész szerepét a társadalom és a tudomány (szándékosan nem használom a művészettudomány kifejezést) tudatosan értelmezi félre, hogy újabb fátylakkal takarhassa az Igazságot. Olyan dogmákat állít, melyek szemüvegén keresztül a művészet érthetetlenségbe burkolózik.

Hiszem, hogy a művészet a legelemibb eszközökkel képes kifejezni mindazt, amit érez, amit lát. A művész nem távolodik, hanem ő az, aki egyre közelebbről látja azt, amit a magát tudatosságnak nevező törekvés el akar takarni.

A művészet így válik az egyszerűség lantosává. Gyermek és művész itt talál közös hazára. A valódi művészet - mely az élet művészete- nem aggat magára felesleges terhetek, melyek még jobban a mélybe taszítanák, hanem magát könnyűvé téve halad az ösvényen, hogy rátaláljon az útra.