Az ember valódi hatása nem abban mutatkozik meg, amit az utókorra hagy, hanem amit eleinek képes adni.

Korábban azt kérdeztem Tőled, mire fogsz minket tanítani.

A valódi tanító nem abban méretik meg, mit képes átadni az őt követő generációnak. Ezt csak a mi "civilizált társadalmunk" gondolja így. Ám a civilizáció "eszközei" sokszor falak és fegyverek, amelyeket legtöbbször csak akkor vesszük észre, ha már betemettek minket.

A gyermek, a jézusi értelemben vett gyermek viszont nem csak fegyvertelen, de még pajzsot sem tart a kezében. A pajzs pedig a fegyverek ellen hivatott szolgálni - így válik maga is fegyverré.

Nem válsz védtelenné falak és fegyverek nélkül. Amitől védjük magunkat, valójában saját félelmünk. A civilizáció így került önmaga csapdájába - a Kígyó saját farkába harap. A valódi tanító felismeri a hazugságot, ám nem fojtja el. Tudja ugyanis, hogy tanítónak lenni egy élet hivatása. A katedra a saját élete, ahol valójában ő maga vizsgázik - minden percben, minden cselekedetével.

A "nyugati világ" pedagógiája a gyermeket üres lapnak tekinti, melyet neki kell teleírnia. Egyetlen célja: önmagát, saját elveit reprodukáltatni. Ám közben támadja önmagát, saját maga ellen lázad, észre sem véve, hogy önmaga instabilitását is átülteti.


Korábbi bejegyzésemben (Klári néni emlékére) megidéztem egy valódi tanítót, akinek nagysága éppen abban rejlett, hogy a gyermekeket érintetlenül hagyta, engedvén, hogy saját világukat vetítsék ki, s eresszék be őt oda. Akiknek újat, tanulnivalót mutatott, nem a gyermekek, hanem mi, "képzett" tanárok tanítók, művészek - "szakemberek. Hagyta, hogy rajta keresztül a gyermekek tanítsanak bennünket.

Az igazi tanító ilyen: nem kezd hosszas magyarázkodásba, nem használ elvont képleteket - némán ül, hallgat, megfigyel. Az igazi tanító alázattal tekint a tanulásra. Az igaz tanítónak méltóvá kell válnia tanítványaihoz.


Ezért állunk most Körülötted, szótlan csodálattal ...