A minap láttam egy dokumentumfilmet, amelyben sürgősségi ambulanciákon dolgozó orvosok nyilatkoztak különös eseteikről. Egy afro-amerikai doktornőt és idős fehér asszonyhoz osztottak be, aki nyíltan vállalta rasszista nézeteit. Idézek a közöttük lezajlott párbeszédből:
 

- Mit akar?
- Dr. XY vagyok.
- Maga nem az orvosom. Hol van az orvosom.
- Én leszek az Ön kezelőorvosa.
- Rendes orvost akarok. Felőlem mossa fel a padlót, vagy súrolja ki a WC-t. Csinálja, csak  hívjon hozzám egy orvost.
- Asszonyom, Dr. XY vagyok. Szeretném megvizsgálni.
- Hozzám ne merjen érni. 70 évet éltem le anélkül, hogy feketék érjenek hozzám, nem most szeretném elkezdeni.
- Tehát azt mondja, erős alhasi fájdalmakat érez. Mikor kezdődtek a panaszok?
- Azt nem tudom, csak azt tudom, hogy fáj. Tegye rendbe!

Meghökkentő, ugyanakkor elgondolkodtató az idős nő viselkedése. Szembeszegül, ellenkezik, ugyanakkor az áldozat szerepében tetszeleg. Segítségre szorul, ugyanakkor parancsokat ad.
Ez a fajta ellentétesség, ambivalencia, az ellenkező töltetű érzelmek és indulatok látszólagos szimultánsága a Hazugság jellemző ismertetőjegye.
Ez is hűen tükrözi a rasszizmus mibenlétét, amire még visszatérünk, most viszont egy másik nézőpontot szeretnék felvázolni.
 

Mielőtt meditálni kezdtem, eszembe jutott a meditáció és az ima egysége, pontosabban e kettő rokonsága - ugyanoda vezet, csak más úton. A meditáció lényege a belső átélés. Vajon képesek vagyunk ugyanezt átélni imáink során?

Találkoztál már olyannal, aki az imát egyedül Istenre, egy külső erőre irányította? "Gyógyíts meg!" - akárcsak a korábban említett idős nő. Bajban vagyok - te segítesz, én irányítok.
A kulcsszó: nem működök együtt veled. Neked ez a dolgod, én eljöttem ide, részemről mindent megtettem, most már te jössz.
Innentől minden a te felelősséged.
 

A Tizenötödik metamorfózisban szóba hoztam Hankiss Elemér Félelmek és szimbólumok című könyvét. A mű 7. fejezete a bűnről és a bűntudatról szól.
Magát a Gonoszt már Szent Ágoston igyekezett tökéletesen kizárni a világból, ám a középkor valósággal piedesztrálra emelte azt, megteremtve így saját (ál)biztonságát. Ezzel együtt hozta létre az eredendő bűn fogalmát, miszerint a Bűnbeesés az emberi gyarlóság következménye - felmentve Istent e szerep alól. Ezzel szállt szembe számos teológus, hadakozva az eredendő bűn mibenléte ellen.
S hol tartunk most? Látszólag nincs felelősség, nincs bűntudat (mégis van szenvedés).
Popper Péter a szeptember 11-i terrortámadást követően nagyszerű tanulmányt írt az amerikai nép lélektanáról, amely sajnos ma már globálisan is igaznak bizonyul. Nézete szerint az amerikai nép a felsőbb hatalmaktól -így az államok kormányától- várja el saját biztonságát. Úgy viselkedik, mint az a kisgyerek, aki ha elesik a játszótéren, és megüti magát, sírva szalad a szüleihez, őket vádolva, amiért nem figyeltek, nem vigyáztak rá eléggé.
Mai világunkban ez a mentalitás tökéletesen nyomon érhető. Személyiségi jogokkal, az ártatlanság védelmének rongyával álcázzuk magunkat. Jogainkkal tisztában vagyunk, mindenáron érvényesíteni akarjuk azokat - miközben megfeledkezünk kötelességeinkről. Ha sérül a páncélom, akkor pedig az áldozat bőrébe bújok.

A félelem által vezérelt hit ugyanezt a képet mutatja. Az "istenfélő" ember úgy gondolja, neki elég imádkozni, s ha mégis trauma, veszteség éri, úgy istene ellen érez haragot. Számára a Miatyánk csak kérés. Csak az a fontos, hogy "nekem legyen". Ha megfigyeled ezeket az embereket, észreveheted, hogy betegség, veszteség, halál esetén pontosan ugyanúgy fognak viselkedni, mint a fent bemutatott idős asszony. "Gyűlölöm őt - de gyógyítson meg."
Egy a fontos: az én vállamat ne terhelje felelősség. Ha áldozatnak tüntetem fel magam, több figyelmet fogok kapni, mintha azt mondanám, én hibáztam. Az megalázó lenne.

Hiszem, hogy az efféle álhit, az "istenfélelem" és a rasszizmus is ugyanazon gyökér hajtásai. A Hazugság, a Félelem álrózsái. Márpedig a hazugság és/vagy a félelem sokkal több energiát emészt fel, mint a megbocsátás, vagy a bocsánatkérés. Ha félek, hazudok, azt el kell nyomnom, ami nem kis munkát kíván. Feltehetőleg a Sigmund és Anna Freud által kidolgozott elhárító mechanizmusok gyökere is ebben keresendő.
A rasszizmus abban rejlik, hogy felfújom az egómat: én értékesebb, több vagyok, mint a másik. Ahhoz, hogy ezt a számomra nagyon is gőgös érzést fenn tudjam tartani, a másikat gyűlölnöm kell. Teljesen el kell tőle fordulnom - még azelőtt, hogy megismerném. Tehát: az ellenérzetet a megismerés hiánya szüli. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne is ismerhessem meg - mert tudom, hogy akkor elveszíteném a "gyűlöletre való képességemet".
Ám abban a pillanatban, hogy felismerem egymásra utaltságunkat -mint az orvos és a beteg esetében-, megzavarodok.

Ha pedig magamat nem ismerem (mert nem vagyok hajlandó elmerülni a meditációban vagy az imában), mindaddig a másik felismerésére sem leszek képes. Ugyanis a másik megismerése csak önmagam feltérképezése által érhető el. Ebből következik tehát, hogy a másik ellen mutatott dühöm valójában a saját magam iránt érzett haragom átvetítése.
Ezt találóan fogalmazza meg méltán ismert popénekesünk, Ákos Be lettél oltva című slágerében:
 

Csak akkor ítélj, hogy én ki vagyok, ha már tudni fogod, hogy Te kicsoda voltál.