Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
 

(Részlet Radnóti Miklós Sem emlék, sem varázslat című verséből)
 

Vajon hányszor érezzük át a csodát? Egyáltalán: képesek vagyunk-e megteremteni magunkban és magunknak a csodát?
Hányszor vetünk számot magunkkal? S a fő kérdés: miként tesszük?

Előre nézünk, vagy hátra?
Azt nézzük, mi van mögöttünk, vagy azt, ami még előttünk áll?
Sőt: helyes ez? Miért nem MOST és ITT keresünk?

A születésnapok száma nő - távolodunk valamitől, de tartunk is valahova.

A minap korán elhunyt barátaink sírja mellett álltunk.
- Vajon mi történhet a halál után? - kérdezte egy barátom.
- Ezt majd csak akkor tudjuk meg. Viszont hiszem, hogy ahol ők vannak, jó hely. Biztos vagyok benne, hogy csak jó történhet velünk "odaát".
Majd újabb kérdés vetődött fel bennem. Mi az, hogy a halál után? Azt tudjuk, hogy az életet a halál követi. Akkor mi következi a halál után? Hiszem, hogy a Örök Körforgás újra az életet hozza el.
Különös, hogy akkor és ott, a temetőben állva éreztem az itt és most biztonságát.

A következő gondolat, amely érlelődött bennem, az áldozat kérdése. Engedd meg, hogy egy párbeszédet idézzek:
- Paolo Coelho Brida című könyvében azt a kérdést teszi fel, hogy vajon képes lennél-e feláldozni mindent életed párjáért.
- Én úgy gondolom, ha valóban életed párjáról van szó, ott nincs szükség áldozatokra.
Egyre jobban elmélyül bennem az a tudat, hogy mindaz, amit képes vagy feláldozni, sosem volt a tiéd. Illúzió, délibáb, melyhez foggal-körömmel ragaszkodnál. S amikor a kép halványul, majd köddé válik, te mégis ott álsz. Ott és akkor. Ugyanabban a biztosban vagy benne, amelyben a bizonytalant kergetted. Itt vagy.
Ahogy József Attila fogalmazza meg a kósza vágyat:
 

Úgy szállong a semmi benne,
mintha valaminek lenne
pora...
 

(Részlet a "Költőnk és Kora" című versből)

Áldozat volt, mert el kellett engedned. Ám amint megtanultál elengedni, az áldozat áldássá válik - hiszen ugyanazon szóból ered.
Emlékezz arra, hogy mindaz, amit magadról levetsz, Téged tesz könnyebbé.

Csoda és áldozat. Mindezek rajtunk állnak.
S mit teszünk mi?
Megteremtjük magunknak a csodát, s amikor a küszöbön áll, megriadunk saját művünktől. Legszívesebben elmenekülnénk.
A csoda számunkra azt jelenti, amit létrehozunk, majd megtagadjuk. "Ez nem lehet igaz" - ebben áll a tagadás.
Ki kell mondanunk a magunk számára is: megérdemlem és elfogadom. Ahogy a dalszöveg is mondja:
 

Álmodtam egy világot magamnak,
Itt állok a kapui előtt.
Adj erőt, hogy be tudjak lépni,
Van hitem a magas falak előtt.
 

(Részlet az Edda Álmodtam egy világot című dalából)

S ha lehet kívánni -nem csak születésnapunkkor-, akkor ez egyik kívánságom ez az erő és hit.
Mi mást kívánnék még?
Megbocsátást adni és nyerni.
Legyőzni minden félelmemet.

Legyőzni minden félelmemet és megszabadulni a bűntudattól. Attól a bűntudattól, ami nem az enyém.
Vajon Te cipelsz-e olyan keresztet, amely valójában nem a tiéd? Hátad izmai csak a saját keresztedet bírja el. Minél többet teszel magadra, annál jobban összerogysz, s annál kevesebb erőd marad.
A bűntudat csak benned alakul ki, azt visszaadni nem tudod senkinek. Egyedül a megbocsátás segít. Viszont tudnod kell magadnak is megbocsátani.
Egy nagy bölcsesség azt mondja, ha képtelen vagy szeretni magad, szeresd éppen ezt a tulajdonságodat.