Amikor az új gondolatok érlelődni kezdtek bennem, úgy gondoltam, ez a beszélgetésünk elsősorban a Halál témája köré fog gyűrűzni, ám ahogy tovább erjedtek bennem az érzések, a meglátások, a tapasztalások, körvonalazódott, hogy ettől a témától csak elindulni tudok. Hogy hova jutok, még nem láthatom előre.

Miért foglalkoztat minket a halál?

Legtöbben úgy vélik, maga a halál elrettentő, borzasztó látvány (vagy mondjuk így: élmény). Valójában mi a halál? Sok, inkább úgy kérdezem: mikor történik a halál? Folyamat egyáltalán? Tart valamettől valameddig? Csak egyetlen villanás alatt megy végbe?

Azért is teszem fel ezeket a kérdéseket, mert amikor a legelső fenti mondaton gondolkodtam, eszembe ötlött az, hogy ha maga a halál pillanata valóban megvisel is, ahogy a szólás is tartja, nagyon sokan megszépülnek a halál után. Ezekből is kitűnik, hogy a halálra úgy gondolunk, mint arra az egyetlen pillanatra, amikor a fizikai test kilép "élettani rendjéből". Ritkán tekintjük folyamatnak - kivéve, amikor haldoklásról beszélünk. Ekkor azt mondjuk, már a két világ határmezsgyéjén van. Akkor viszont a halál is világ? Ugyanúgy, mint az élet?

Egyetlenegy pillanattól félünk, amely egész életünkben -ami igencsak hosszú ehhez képest- rettegésben tart minket?

Félelmünket azzal növeljük, hogy minél több bástyát vonunk félelmünk tárgya elé. Abba bele sem gondolunk, nem szorongunk-e még inkább valamitől, amit egyre homályosabban látunk.

Hamis álomképekbe ringatjuk magunkat, miközben legyintünk a vanitatum vanitas-on, s csüggedten éljük meg a boldogság -sokak szerint- oly kevés pillanatát, mert képtelenek vagyunk örülni valaminek, ami van. Kizárólag azzal foglalkozunk, hogy majd nem lesz.

Talán az eddig elmondottakból is kitűnik, mekkora bábeli tornyot építünk magunk köré. Mindeközben keressük az okot, keressük a bűnbakot, akinek a számlájára írhatjuk a rossz, a mulandóság, a romlás ördögét. S mikor keresésünk kudarcba fullad, az árnyékban felismerjük saját gyarlóságunk, "romlásunk virágait", s magunkra vonjuk a bűntudatot.

Miért van ez? Azért, mert nem tudunk egyik oldalra sem állni. Nem tudjuk elfogadni sem a mulandóságot, sem az állandóságot. Ha csak az egyiket látjuk, azonnal a másik hiányát fedezzük fel benne, s meg akarjuk találni azt. Amint bevonjuk a másikat, az előbbi értékét veszti, s bálványunk máris megváltozik.

Olyanok vagyunk, mint a "rossz szerelő", aki szét tud szedni egy hatalmas gépezetet, ám az összerakásnál bajban van. Ha mégis sikerül összeállítania az elemek halmazát, az alkotás elveszti bámulatosságát, mert tudja, hogyan és miből áll össze. Innentől már nem csoda.

Egyszer azt mondjuk, élj a mának, "üstökén ragadd meg a pillanatot", máskor nem merünk lépni. Egyszer itt van a (vélt) bölcsesség, másszor ott.

Az itt és most hozza létre a majd-ot. Ami most itt van, később ott lesz. A későbbi boldogságot nem fogod elérni, ha a mostani boldogtalanságtól várod.

Tudom, még most is kétségeid vannak. Ezzel nem vagy egyedül. A kételkedést is a saját hasznodra tudod fordítani, csak fel kell ismerned mibenlétét. Ha felmerül benned, tudd, hogy valami előtt állsz.

Félelmeid azok, amelyek alárulják számodra, hogy jó úton jársz. A rossz út nem okoz félelmet, mert tudod, hogy rossz.