Mai beszélgetésünk első szikráját egy dalszöveg adta, amely így hangzik: Közel a szerelemhez.

Több szempontból is érdekes cím, amiről érdemes beszélgetnünk. Ha a popslágereket szemügyre vesszük, a dalok leginkább a szerelemről, egy boldog együttlétről, vagy esetleg a szakításról, az elmúlásról szólnak. Mindkét érzést jól ismerjük.

De vajon megfigyeltük-e már magunkat, mi minden támad fel bennünk, amikor közel kerülünk valakihez. Az érzések színes kavalkádja cikázik át rajtunk. Izgatottság, öröm, kétely, nyugalom. Még nem érkeztünk meg, még nincs beteljesedés. Lebegünk - és észre sem vesszük, mennyire "komfortosnak" éljük meg.

Vágyunk a másikra, akit még nem öleltünk magunkhoz, nem csókoltuk ajkát, mégsem érzünk hiányt. A küszöbön állunk, kezünk mégis remegőn emelkedik a kilincs magasságába. Még nem merjük megfogni.

Mit élünk át ilyenkor?

Néhányunkat a másik iránt érzett tisztelet, s a magunkból táplált félő óvatosság türtőztet. Másokat a félelem, hogy valamit elrontanak, vagy a rettegés, mely nem kíván szembenézni a kérdéssel: mi lesz, ha egyszer ennek vége szakad (noha még el sem kezdődött). S vannak olyanok is, akik maguktól féltik a másikat - őt felmagasztalva, magukat a szőnyeg alá söpörve.

Valójában ekkor vagyunk távol a szerelemtől, és leginkább a szeretettől.

Olykor figyelem az utcán közlekedő párokat, s eljátszom a gondolattal: érdemes lenne megkérdezni őket, mi az, amit szeretnek a másikban, vagyis miért szeretik a másikat. Maga a kérdés triviális ugyan, viszont a válaszokból sok minden kiderülne. Fény derülne mindenekelőtt arra, hogy vajon ismerik-e egymást. Megtudnánk, mit látnak a másikban.

Sőt, azon is érdemes lenne eltűnődni, mi a helyes kérdés: mit látsz a másikban vagy hogyan látod őt?

Mert amit benne látsz, elképzelhető, hogy bele akarod látni. Ekkor viszont nem látod tisztán. Nem ismered, és nem is áll szándékodban megismerni őt, mert akkor őt magát kellene szeretned. Ez azt is jelenti, hogy fel kellene hagynod a másik elfogadásának mellőzésével.

Elfogadni egyedül a szeretet által lehetséges. A szeretet pedig éppen azért tiszta, mert önmagáért él.

S ha megkérded a párokat, könnyen lehet, hogy a legtöbb esetben hasonló válaszokat kapsz: "Csak rá kell nézni - egyszerűen gyönyörű", "Szeretem, amikor mosolyog", "Nagyon jól kiegészítjük egymást".

Hányan válaszolnák azonnal: "Őt szeretem"?

Úgy tapasztalom, hogy ha valamit képtelenek vagyunk elfogadni, abban leginkább elvárásaink gátolnak. Mit is jelent az elvárás?

Saját, megszokott, általam - vagy mások által - kialakított attitűdjeim áthelyezése a másikra. Csakhogy ez a játék két irányban zajlik.

Saját attitűdjeim gyakorlása során folyamatosan keresem a visszacsatolásokat, ezek alapján értékelem magam. Ez főként gyermekkorunkban rögzül belénk. Később, felnőttként ezt a játékot kvázi megkettőzve folytatjuk tovább. Választott párunknak nem csupán nekünk, hanem a minket felülbírálóknak is meg kell felelnie, ugyanakkor nekem is bizonyítanom kell az ő számára.

A probléma tehát többrétegű. Valódi gyökere viszont az, hogy a szeretetet kiérdemelt formájában képzeljük el. Ezt pedig súlyosbítjuk azzal, hogy az örökölt képletet párkapcsolatunkra is ráragasztjuk.

Ahhoz, hogy ezt felismerhessük, fontos megismernünk saját örökölt "programunkat". Szembesülni a szülői nevelés káros rétegeivel nem éppen hálás feladat. A felismerés mindig az első lépést jelenti. Az út innentől még hosszú és göröngyös, de ha visszanézünk, láthatjuk, hogy mindig az első lépések a legnehezebbek.

Ha idáig eljutottunk, tisztán láthatjuk, hogy a gyökér bennünk van. Ez mindenképpen áldásos, hiszen "kéznél van" a megoldás. Sokkal könnyebb dolgunk van, mintha rajtunk kívül álló okokon, személyeken kellene dolgoznunk.

A Középpontban állva jól látom, miként viszonyulok a szüleim, a párkapcsolatom, a külvilág felé. Ha megtalálom a Középpontot, megszűnik a lázas keresés, mellyel a szeretet után kutatok.

Én vagyok az első, aki felé elkezdhetem gyakorolni a szeretetet. Ahhoz pedig, hogy bármit is beengedjek, helyet kell csinálnom legbelül.

Itt térünk vissza az elvárásokhoz.

Az első viszonyulást magammal szemben teszem meg. Nem indulunk nulláról. Tisztában vagyok az erényeimmel és az árnyoldalaimmal. Ám itt máris megítélem magam, ez pedig akadályoz abban, hogy a másikat megismerhessem, s így elfogadni sem tudom őt.

A teljes kiüresedés nem azt jelenti, hogy nem látom át magamat, hanem azt, hogy a bennem lévő értékeket semlegesként élem meg.

A szeretetet pozitívumként értelmezzük, pedig valójában semleges. Ha pozitív lenne, csak a pozitív tényezőket engedné magához. A szeretet pedig nem lehet előítéletes. Nem lehet hiányos és nem lehet hiánytalan. Mindennek benne kell lennie és ugyanakkor üresnek kell lennie.

Ha innen tekintesz ki, eltűnik előled a felhő, s minden tisztán láthatóvá válik.

A szeretet ebben az értelemben tehát nem a vonzáson alapszik - ahogy azt a párkapcsolatok terén sokszor emlegetjük. Ahhoz, hogy a vonzás létrejöjjön, szükség van ilyen vagy olyan töltetre. A szeretetnek erre nincs érkezése.

A vonzás törvényszerűségéhez tartozik, hogy vagy összekapcsolódást, vagy taszítást eredményez. A szeretet előnye ezzel szemben az összekapcsolódás lehetőségén kívül az elengedésben rejlik.

Taszításban az egyik pólus megváltozik a korábbi vonzáshoz képest, tehát az erő ellentétes irányba csap át. A semlegesség viszont olyan, akár a katalizátor. Megváltoztathat, de ő maga nem alakul át.

Éppen ezért a Szeretetnek nincs szüksége áldozatokra.

Mert szeretetet kivánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat.

Hóseás próféta könyve 6. fejezet 6. vers

A Szeretet nem tudás, hanem ismeret.

A tudást bárki kínálhatja Neked, ám az ismeretet egyedül Te vagy képes megszerezni.