Képes-e az igénytelenség igényt szülni?

Vagy annyira magába süllyed, hogy már nem ismeri fel önmagát sem, csak a hiányt érzi, s pánikba esve tombol, miközben fájdalmától üvöltve dönt romba mindent?

S mikor minden elhalkult, akkor veszi észre, hogy lázas ámokfutásával mekkora pusztítást végzett. Ekkor ébred rá, hogy nem a lét elviselhetetlen, hanem a nem-lét. Nem az egyedüllét, hanem a magány.

Észrevetted már, hogy mindig arra panaszkodunk, ami van? Pedig az igazi fájdalmat mindig a hiány okozza.

Csakhogy mi a fájdalomcsillapítók korában élünk - noha valójában a fájdalomcsillapítók korát éljük. Megbénítjuk receptorainkat - nem érzem, tehát nincs.

Magunkat látjuk egyedül "jónak", s minden, ami "rossz", kívülről érkezik.

Csapnivaló színészek vagyunk, ugyanis nem tudjuk eljátszani az Áldozat szerepét. Tudniillik az Áldozat nem hárítja a "rosszat" - ellentétben velünk.

Ráadásul úgy akarjuk megformálni a karaktert, hogy "valami" áldozatának tűnjünk - közben önmagunk áldozatává leszünk.

Nem tudunk játszani. Elfelejtettük - mert az könnyű volna, mi pedig mindent a nehéz oldaláról akarunk megközelíteni.

Nézd meg a zenészeket. Azt tartják "nagy" művésznek, aki valami nehezet tud eljátszani. Sajnos a zenészek között ez a mentalitás kezd uralkodóvá válni.

Színház - opera. A zenekari árokban ülök. Tudom, hogy a következő két és órában eleget kell tennem a karmester, a szólisták, zenekari társaim és a közönség elvárásainak. Nem kiemelt helyen ülök, "alsóbbrendű" szólamot játszok, mégis fontos hangok szerepelnek a kottában. "Nem is nehéz."

Vége az előadásnak. Mivel nem volt "nehéz játszanivalóm", nem kapok dicséretet. Nekem ez volt a dolgom.

Meg kellett felelnem.

Valóban örömöt okoztam-e a közönségnek, a zenekarnak és a karmesternek - senki sem kérdi.

Ők maguk éltek-e át örömöt, katarzist - önmaguktól sem kérdik.

Magamnak okoztam-e örömöt, átéltem-e valami magasabbat - talán csak én kérdem.

Meg kellett felelnem.

De vajon önmagunknak megfelelünk-e?

Tudjuk-e egyáltalán, ki is az az önmagunk?

Egyetlen súlyosabb tény van annál, hogy meg kell felelnünk: meg akarunk felelni.

Lemész az edzőterembe. Körülötted csinos, formás nők és hatalmas izmokkal rendelkező férfiak képei. "Én is ilyen akarok lenni." Majd csüggedten nézed magad a tükörben.

A kép ismerős - velem is sokszor előfordult. Megfigyeltem: miért edzek. Eleinte az "mozgatott", hogy ne ilyen legyek, hanem amolyan - másmilyen. Több év után vettem észre, hogy mindaddig amíg ez a gondolat hajtott, a testem kevésbé reagált az edzésre.

Tested és lelked felett nincs korlátlan hatalmad. Ők önmaguk.

Nem akarhatod, hogy "megfeleljenek" neked - ahogy ők sem akarnak igájukba dönteni.

Ők másokat ismernek, és tudják, hogy különböznek Tőled.

Ismerd fel saját és mások elvárásait.

Ez előbbin mindig könnyebb változtatni - hiszen Te vagy a kulcs.