Visszaolvastam előző beszélgetésünk sorait - mintha ezzel búcsúztam volna Tőled.

Amikor valaki eltávozik, megannyi kérdést hagy maga után, de hiszem, hogy ha figyelünk, a kérdések között meghalljuk a választ.

Van-e értelme gyűlöletben leélni egy életet?

Van-e értelme egy életen át tagadni?

Figyelj csendben, s meghallod azokat a szavakat, amelyek kioltják egymást: gyűlölet, tagadás és élet.

Meddig lehet gyűlölni, s meddig tagadni? Van-e utolsó pillanat?

Meddig képesek a gyűlölet, a tagadás szavai visszhangzani azután, hogy minden elnémult? Van-e üresség, mely elnyeli őket, vagy szertefoszlanak a végtelen térben?

Vagy egyszerre állsz a némaságban és hallod a hangokat, melyek viharként zúdulnak Rád?

Van-e tagadás, vagy csak formálás és formálódás, "oldás és oldódás" van?

Valakit gyűlölsz, megvetsz, s úgy gondolod, bármit tesz is, Téged teljesen hidegen hagy. Bármit is érzel a másik iránt, mindig viszonyulsz, ami azt jelenti, hogy valamiképp formálódsz hozzá.

A gyűlölet sokkal erősebb önkiterjesztés, mint a szeretet. Csak míg a Szeretet képes áramolni, addig a gyűlöletet táplalni kell.

A Szeretetben mindannyian szabadon szárnyalunk, míg a gyülölet által egymáshoz láncoljuk magunkat.

Kinek kezén lánc feszül, rabbá válik.

És rabok ők már,

egykedvü, álmos, leláncolt rabok:

hetven nehéz év a békó karjukon,

hetven év bűne, baja, bánata --

hetven nehéz évtől leláncolva várják

egy jóságos kéz,

rettenetes kéz,

ellentmondást nem tűrő kéz

parancsszavát:

 

"No gyere, tedd le."

(Weöres Sándor: Öregek)

Formáltál minket, és formálódtál.

Tanítottál, s mi tanultunk.

"No gyere, tedd le."