Szükséges-e a Szeretetnek ünnep?

Hiszem, hogy a Szeretet maga az ünnep.
A Szeretet maga a vers, a tánc, az ének.

A Szeretetnek nem kell hely és nem kell idő.

S mivel nem kiált, nem integet, sokszor csak akkor vesszük észre, amikor már nincs köztünk.
Ahhoz, hogy érezzük, rá kell hangolódnunk - írja Müller Péter az Isten bohócaiban.


Amíg nem vagyok ráhangolódva a Szeretetre, nem tudom magamra erőltetni.

Erre szolgál Advent: várakozás, készülődés. Hosszú ideig készítem magam, hogy befogadhassalak.
Sajnos ma már ez a készülődés elsősorban a kereskedelemre koncentrál. "Mindjárt itt vannak az Ünnepek, s még azt sem tudom, mit vegyek neki."
Leginkább ez foglalkoztat ilyekor, nem pedig az, hogy vajon készen állok-e a Szeretet fogadására. Az adventi kalendárium ajtai mögött a csokit keressük, ahelyett, hogy lelkünk bugyrait nyitogatnánk. Egyszerűbb kivenni az édességet, mint benyitni oda, ahol talán keserűség rejtezik.

Pedig a keserűt édessé tenni - ez maga a felhangolás.



Felhangolódni - felvenni a közös rezgést.
Sajnos ez nekünk nehezen megy. Egyfelől arra tanítanak minket, miben különbözünk másoktól (nem pedig arra, miben hasonlítunk a többiekre), másfelől pedig arra kényszerítenek, hogy legyünk olyan, mint az éppen aktuális trend. Ez az egyéniség halála - de a kollektíváé is egyben.
Húrjainkat túlhúzzák és túlhúzzuk. A túlhúzott hangszer pedig könnyen megy kárba, s képtelen zenélni.

Karácsony van. Jézusról beszélünk.
Csak az Ő születésére emlékezünk, pedig:

minden élet jézusi élet.



Erre kellene ráhangolódnunk.
S lásd az élet ajándékát: minden nap új nap kél, s mindig visszatér, mi elmúlt.
Számtalan alkalmad kínálkozik a hangolásra.
S ha nem is igazítod húrajaidat: még mindig itt vagy. A Szeretet zenekara nem fordul el Tőled.
Bármikor beléphetsz. Mindig várunk Rád. Itt mindig fontos vagy.


A Szeretet az Angyal, aki a Csodáról beszél.
 

Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

(...)

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

(...)

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.

(...)

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- A költő a szamár, s a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, -
mennyből az angyal.

(Márai Sándor: Mennyből az angyal)