Szívem már az álmok mezein

járt, míg nyitva vártak szemeim.

Elmémben úgy cikáztak a szavak,

mint lámpa fényénél apró bogarak.

Lesz-e idő, hogy elmondjam Neked,

vagy minden Igazságot mondatok rejtenek

el, s e fátyol mögé bújunk mi is, hol

félő lelkek reszketnek?

Hisz a Szépre mindig félve nézünk -

a fényben behunyjuk fél szemünk.

S kiket e maró tűz lángja emészt:

Két félből ím sosem lesz egész.

Vágyad az, mi reményed öli meg.

Reggeli harmat szemed pilláin

az Élőért hullott könnycsepp.

Engedd hát szeretni önmagad.

Legyen szabad életed.

Ereszd be kapudon a Szeretetet,

Ki már küszöbödre telepedett.