Igaz-e, hogy érezlek most is,
Amikor messzire vagy tőlem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplőben.

Miért keresű a férfi?

Egyáltalán: miből feltételezhetjük, hogy e négy sor egy panaszos férfi sóhaja?

"Kívánsz"... Valóban kíván minket a Nő?

"Bennem"... Én, a Férfi lehetek csak benne. Ő nem lehet bennem.

Miért fáj mégis?

Mi az, ami fáj?

Egyetlen szó: a tagadás.

Ez az, ami a fájdalmat okozza - a tények tagadása.

A Férfi okozza magának a fájdalmat, mert nem képes beismerni önmaga előtt önmagát.

A Nő szereti nézni magát a tükörben.

A Tükör a női lét szimbóluma - ám korántsem a hiúság, sokkal inkább az őszinteség okán.

A Férfi nem szereti a tükröt. Inkább teremtő erejét rombolássá torzítva töri össze, s azt mondja: "A tükör hazudik".

Pedig a tükör épp annyira képtelen hazudni, mint amennyire őszinte. A tükör olyan, mint a bölcs Tanító. Megmutat téged önmagadnak. Próbára tesz, képes vagy-e felismerni, megismerni, elfogadni önmagad.

Párkapcsolatban mindig a másik Fél a Tükör.

A Férfi számára a Nő - a Nő számára pedig a Férfi.

A különbség abban rejlik, hogy a Férfi előre tudja, mit akar látni a tükörben. Pontosan azt a képet akarja viszontlátni, amit előre felépített.

Ezzel szemben a Nő nap mint nap újraépíti önmagát. Minden alkalommal lerombolja mindazt, amit addig felépített, s képes azonnal újat építeni.

A Férfi pedig - aki uralja a Teremtő képességet - kudarcot vall.

Ha nem azt látja viszont, amit elképzelt, a képet rombolja le - észre sem véve, hogy szélmalom harcot vív. Ha rajta múlik, akár a délibábot is szíven döfné.

A Férfi tehát szilánkokra töri a tükröt, míg a Nő tudja, hogy szüksége van a tükörre, hiszen ha nem látja magát, nem képes sem építeni sem lebontani.

Mi, Férfiak viszont csak annyit látunk, hogy a Nő lerombolta önmagát , s ez - valljuk be - tetszik nekünk. Oly rendkívüli örömmel tölt el, hogy észre sem vesszük, miként építi újra magát. Mi csak a roncsot látjuk, s kárörvendően rögvest felajánjluk érdekektől zsongó segítségünket.

"Bennem lehetsz csak ünneplőben." Egyedül én segíthetek rajtad.

Ám ahhoz, hogy újjáépíthesselek Téged, a magam tégláiból kell adnom Neked. Hiszen Ádám is ezt tette - az oldalbordáját áldozta Éváért.

Ám a Férfi hamis képet épít fel a Nőnek. Miért is?

Egyrészt azért, mert a tükröt összetörte. Nem látja magát. Így könnyen lehet, hogy olyan téglát húz ki magából, amely őt dönti romba. Ezt viszont nem érzi - s mivel nincs tükre -, nem is látja.

Másrészt Ádám áldozatot hozott. Az áldozat pedig áldás. Nem magam miatt teszem - egyedül Érted.

Az Áldozatot a Férfiak már a bibliai időkben is rosszul értelmezték. Gondolj Káinra, aki saját testvére életét oltotta volna ki.

A Férfi tehát önmagát pusztítja, s haláltusájában görcsösen kapaszkodik a Nőbe, akit magával akar rántani - mivel nem érti a Halált.

"Ha én elpusztulok, úgy is világ is velem hal"- gondolja. "S ha én vagyok az ünneplő ruhád, a gyászruhád is én leszek."

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
Karcsú, viharra teremtett hajót?...

"Mért nem...?"

Ez a Férfi kérdése.

Nem tudja. Nem érti.

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
De megégetnők-e a világot,
Vonagló lángokként összefonódva?

Íme: én vagyok a Kígyó.

Elcsábítalak, majd magammal rántalak a biztos pusztulásba.

Magamhoz ölellek, s a kéjben nem én oldódok fel benned. Te adod nekem magad - én viszont nem adok Neked semmit. Az én szikrám nem a Te gyertyádat gyújtja meg - hanem Téged perzsel fel.

Látod?

Ez vagyok. Leleplezem magam előtted.

De csak előtted - magam előtt nem. Nem akarom látni azt, aki vagyok.

S pocsolyákba árkolt bús arcomba
Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?...

Tudom, hogy Te jóságos vagy.

Még ha arcom a sártengerben úszik is, Te lehajolsz, felemelsz és letörlöd.

Én viszont nem akarom látni a saját arcomat. Még tisztán sem.

Ó asszonyom, te balga, te bolond,
Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

S végül a Férfi önmaga sírjába hullik. Noha ott áll mellette a Nő, ő ellöki magától.

Látod: megöltem magam. Hogy lehettél ennyire buta, hogy mindezt nem vetted észre? S hogy lehettél ennyire önző, hogy semmit sem tettél ellene?

Most hát eltöröm a Te tükrödet is.

Pedig még belenézhetnénk - de most már késő. Vége a színjátéknak.

S a Férfi még most is ostoba.

Úgy véli, ő a vesztes, a Nő nyert.

Téved. Ő nem veszített - kiszállt a játékból. Magára hagyta a játékos társát.

Csakhogy így a Nő sem tud veszíteni.

Egyedül nem lehet játszani - se nyerni, se veszíteni.

A Férfi azt hiszi, vége a játéknak.

Pedig még csak most kap újabb esélyt...

Az idézett vers:

József Attila: Mért hagytál el, hogyha kívánsz