De most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,
hogy bennünk csak a borzalom maradt.

(Faludy György)

Ma egy asztalt kellene körülülnünk, de egy sír mellett állunk. Évek teltek el, de még most sem tudjuk felfogni.

Miért is akarnánk? Miért akarunk mindent érteni?

Mindig mindent tudni akarunk.

Egy zen tanítás szerint valaki egyszer azt kérte Istentől, mutassa meg neki, milyen a halál. Ekkor Isten agyoncsapta őt.

Ő is tudni akarta a Halált.

Ugye, mennyire furcsán cseng: tudni a Halált?

A nyelvben ott van minden Ősi Igazság.  Jobban kellene figyelnünk rá. Hallanunk kellene, nem csak hallgatni.

A kérdés itt maradt: de akkor mit kellene tennünk a Halállal? Át kellene élnünk? Élnünk a Halált? Ez elég bizarr.

Szeretnünk kellene? Ez talán még inkább elüt.

Úgy hiszem, mindennek meg kellene hagynunk a maga helyét és idejét.

Csakhogy sokszor önmagunk csapdájába esünk.

Ugyanakkor a csapda -bármennyire furcsa is- nem ellenünk, hanem értünk van. Csapdája ugyanis mindenkinek van. Amikor a legkilátástalanabb helyzetben érezzük magunkat, akkor léptünk bele. Mindezt annak köszönhetjük, hogy zárva voltak "lelki" szemeink, amelyekkel megláthattuk volna.

Nem véletlen, hogy nem látjuk. Nem véletlenül vannak csukva szemeink.

Lehetőséget kapunk.

Lehetőséget arra, hogy mi magunk dönthessük el, valóban a "borzalom" marad-e velünk, vagy pedig helyet készítünk szívünkben a Szeretetnek.

Éltethetjük a borzalmat is. Kérdezhetjük magunktól, vajon miért tört derékba egy fiatal  élet. Magunk előtt láthatjuk a tragédiát, elképzelhetjük a fájdalmat.

Ám utat engedhetünk a Szeretetnek. Megköszönhetjük azt, hogy ismerhettünk, hogy közöttünk lehettél. Felismerhetjük Tanításaidat.

Sajnos zárt "lelki" szemeink miatt ezt földi létünk alatt ritkán ismerjük fel. Az emlékeket szépíteni pedig nem ugyanaz, mint szeretni. A Szeretet ugyanis nem a múltban létezik, egyedül a Mostban.

Amikor mélyen Párod szemébe nézel, azt mondod: "Szeretlek". Miért mondanád azt, hogy "Szeretni foglak"?

S most, a sír felett állva képes vagy azt mondani: "Szerettelek"?

S eszembe jutsz: könny csordul arcomon
és megállok: céljaim fele voltál
és fele szabad tetteimnek.

(Szabó Lőrinc)

Az elmúlt szerelem legmélyebb pontjára mutat rá a költő:

Te elmentél, de a céljaim itt maradtak. Lehet, hogy megtörtek. Lehet, hogy egy részüket magaddal vitted - de a lángot őrzöm.

S ez a láng: a Szeretet.