Két barát hosszú idő után találkozik a zsúfolt belvárosban. Az egyikük tanító, míg a másik felkapott üzletember. Így szól a tanító:

- Gyere el hozzám, beszélgessünk. Ott nyugodtabb a környék, figyelhetünk egymásra.

- Rendben van, menjünk. Autóval jöttél, vagy elvigyelek?

- Gyalogosan vagyok, s ha nincs ellene kifogásod mehetnénk együtt, de szeretném, ha gyalog követnél.

Az üzletember ugyan furcsállta az ajánlatot, de elfogadta.

- Bő 10 perc alatt meg lehet járni.

- Ezek szerint Te is a városközpontban laksz? Talán még közelebb is, mint én, hiszen nekem is 10 perc az út, csakhogy én ezt az autómmal szoktam megtenni.

- Nem, egy csendes, erdő melletti részen élek. Ha pedig az autómban ülve rohannék haza, nem láthatnám azt a sok csodát, amit az út rejt.

"Vagy úgy," - gondolta az üzletember - "bizonyára gazdag környék." Mire a tanár lakásához értek, megdöbbenve látta, hogy az egy igen csak szerény, fából épült kis ház az, a gazdagságnak pedig legkisebb nyomát sem lelte.

A házikó egy szűk szobájában telepedtek le.

- Helyezd magad kényelembe. A ház mögött folyik egy kis forrás, nagyon kellemes vize van. Azzal és némi saját termésű gyümölccsel tudlak megkínálni.

- Igazán kedves vagy, de sem szomjas, sem éhes nem vagyok - mondta az üzletember, meglepődését udvariassága mögé leplezve.

"Miért nem hívtam el hozzánk ezt a szerencsétlent" - gondolta magában. "Hiszen még bútorai is alig vannak. Megszánhattam volna valamivel"

- Szabad kérdeznem, tanítasz-e még?

- Persze. Tanítok, népes osztályom van. Néhány magánnövendékem is van. Szeretnek idejárni, szívesebben hallgatják itt a leckéket, mint az iskola falai között.

- Ennyire nem fizetnek meg?

- Nézd, nem keresek sokat. Viszont ez az én nyugodalmam.

Az üzletember nem tűrte tovább. Felállt, s hangját megemelve így szólt:

- Hiszen jóformán semmid sincs.

- Jól látod, s nem is.

- Tessék?

- Valóban szinten semmim sincs. Éppen ezért nem is rettegek, az életemet nem hatja át félelem. Sokkal nehezebb lenne az életem, ha figyelnem kellene egy hatalmas lakásra, egy drága autóra. Minden pillanatban rettegnék. Eszembe sem jutna, hogy bármimet kölcsönadjam, vagy hogy egyetlen forintomat idegeneknek, hajléktalanoknak, koldusoknak szánjam. Annyira félnék, hogy amim van, meg is tarthassam.

A Te helyedben folyton rettegnék, hogy a cégeim ne legyenek veszteségesek, hogy a befektetéseim megfelelően kamatozzanak, mert ha bármit is elvesztenék ezek közül, már emberszámba sem vennének.

- S Te nem félsz, hogy kiapad a forrásod, hogy a gyümölcseidet elveri a jég? - vonta kérdőre a tanárt már-már kiabálva az üzletember.

- Ha a víz elapad, s a termés elpusztul, számtalan helyet találok, ahol mindkettőt meglelem. Ám biztos vagyok abban, hogy amíg a gyümölcseimet nem félelem által gondozom, vagyis nem kezelem mindenféle vegyszerrel attól tartva, nehogy valamilyen élősködő fertőzze meg, hanem szeretettel bánok velük, s azzal a vízzel locsolom őket, amelyet a föld is nekik szán, nincs miért aggódnom. De vajon Te ugyanígy gondolsz a családodra, netán a bankszámládra?

Az üzletember fogait összeszorította, karját szinte támadásra lendítette, majd egyetlen pillanat alatt haragja kővé meredt, s arcát könnyek lepték el.

- A fene egye meg. Valóban félek, s rettegek. A családom pedig ... azért nincs, mert csak a pénzt számolom, vajon jut-e annyi, hogy a feleségem s a gyermekeim is kényelmesen élhessenek, vagy az én életvitelemet kell feláldoznom értük.

- Látod, ha a pénzt kell megosztani, ahhoz mindig úgy állunk, akár egy foghúzáshoz.

- De ha semmid sincs, azt hogy osztod meg?

- Úgy, mint a szeretetet. Ha képes vagy azt megosztani, valóban megbecsülnek. S hidd el, az semmibe sem kerül. Viszont azok, akiket ugyanúgy a félelem irányít, akárcsak Téged, mindössze addig becsülnek - bár ez nem igazi tisztelet -, amíg a pénzedet meg tudod osztani velük. Ha már csak a puszta lényed marad, arra nem kíváncsiak. Pedig a valódi értek ott lapul.

- És ha a belsőm, a puszta lényem tényleg üres és értéktelen?

- Amíg magad előtt sem rejted fel, nem tudhatod.

- De hogyan tegyem meg? Hiszen engem csak az üzleteim alapján ismernek, nem tudják, ki vagyok, csak azt, hogy korrekt és bőkezű. Mi történik, ha elveszítem ezt a képet?

- Akkor meglátsz egy másikat. Lehet, hogy eleinte nem fog tetszeni Neked, s biztos lehetsz benne, hogy másoknak sem. Arra is készülj fel, hogy sokan el fognak tántorodni Tőled. S akik így tesznek, azok csak a külső képet szerették Benned. Őket csak a csomagolás érdekelte.

Az ilyen emberek pedig legbelül boldogtalanok. Képzeld el, hogy a karácsonyfád alatt ott sorakozik számtalan ajándék szebbnél szebb dobozokban, Te pedig gondosan leveszed róluk a csomagolást, s azt szorongatod magadhoz a következő ünnepig, a dobozokat és azok tartalmát pedig magad mögött hagyod.

- Te jó ég. Még elképzelni is észveszejtő. Úgy láttam magamat, mint egy komplett idiótát.

- Pedig ma nagyon sokan így tesznek. Pontosan úgy, mint az őrültek.

- De miért teszik ezt?

- Azért, mert úgy hiszik, fájna nekik elengedni a csomagolást. Úgy vélik, akkor elvesznének.

- Tudod, magam is így érzek.

- Ha már ezt felismerted, csupán rajtad múlik, elindulsz-e az úton. Kezdd el elengedni mindazt, amiről úgy hiszed, fájdalmat fog okozni. Valószínűleg tényleg fájni fog, viszont egy idő után eljutsz oda, hogy az elengedés és a megosztás már nem fog fájdalommal járni.

- És azt mit jelent?

- Azt, hogy az már TE vagy, és sikerült elengedned mindazt, ami nem Hozzád tartozott. S most menj, hosszú út vár még Rád...