Mi a szerelem? Nem más, mint állapot, ezáltal tökéletesen semleges: se nem jó, se nem rossz. Életre hívható, megkonstruálható, ebből következően örökké változó.

S minden, ami megteremthető, számtalan formában megélhető, noha kizárólag a Mostban létezik. A probléma csupán az, hogy képtelenek vagyunk a legtöbb létezőt - így a szerelmet is - a mostban megéli, az ugyanis az elfogadással egyenlő. Az elfogadás önmaga szintén semleges ezáltal csak közömbös létállapotokkal képes eggyé válni. A Most semlegessége abban nyilvánul meg, hogy független mind a múlttól, mind a jövőtől. Az elfogadás így azt jelenti, hogy a megértem és megélem a múlt és a jövő lehetőségét, egyúttal tudomásul veszem azok megváltoztathatatlanságát.
Azt mondjuk, képesek vagyunk a jövőt megváltoztatni, ám valójában csak egyetlen dolgot tehetünk: létezünk a jelenben, amely múlttá válik és jövőt rejteget.

Mi a bizonyítéka annak, hogy nem tudjuk a szerelmet elfogadni és a Mostban megélni? Az, hogy azonosítjuk a félelemmel. Rettegünk az elvesztésétől és szorongunk a hiányától. Siratjuk azt, ami elmúlt, és sóvárgunk azután, ami (még) nincs. Tehát vagy a múltba temetjük, vagy a jövő láthatatlan lepelébe bugyoláljuk.

A gyászt sem a Mostban éljük meg, sokkal inkább a múltat próbáljuk belegyűrni a jelenbe, és éppen ez az, ami félelmet, tehetelenséget szül. Így tagadjuk meg a létezést.

Eképp élünk a hazugság álvalóságában.

A szerelem elfogadása és megélése a Mostban azt jelenti, hogy állandóan változó, semleges állapotként tekintek rá, s ezáltal kirekesztem önmagam azonosítását a szerelemmel. Csakhogy mi valósággal függünk a félelemtől, így mindaddig képtelenek leszünk az elfogadásra és a megélésre, amíg szorongással telve törekszünk mindazon létállapotok felé, amelyeknek nem része a félelem.