Uram, háboruból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szívem
S nincs, mi nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szívemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Ady Endre: Imádság háború után

Csönd honol. Síri csönd.

Vége van már. Vége.

Egyedüli része vagyok a gyilkos magánynak.

Osztályrészem keserű csalódottság.

A düh sírba szállt: magam vagyok gyilkosa, özvegye s temető papja.

Örökül hagyta rám a semmit.

Harcba indultam testemen vérttel, szívemben forrón lüktető szerelemmel.

Most se szerelmem, se barátom, se ellenségem.

Hittem, hogy a békéért harcolok, s most íme: nem tudok megállni sem magam előtt, sem Előtted.

Átvert a csalfa szerelem, mely egykor csatára buzdított. Most ő is halott, vagy ha él még, gúnyos kacajjal néz rám, mert tudja, semmivé tett.

S ha van még csók, már csak egy utolsó lehet. Leheld rám, hogy megnyugodjak. Tégy rajtam áldást, hogy gyógyításod ringasson a sírba.

Uram, nem így képzeltem el a Csöndet.

Nem tudtam, hogy általa én is elfogyok. Aléltan hallgatom, de üres némaság. Nem ölel, csak körülzár. Nyugtot nem ad, tébolyba ránt.

Nem így képzeltem el a Szerelmet sem.

Azt hittem ad, de amim volt, mind elvette. Csupán engem hagyott meg.

Megkísértett, s én neki adtam a lelkem. Eladtam magam a Szerelemnek.

Gyilkost vettem belőle magamnak. Addig öleltem, míg az utolsó leheletet is kiszorítottam. Addig csókoltam, míg meg nem fulladt - de most már én is fuldoklom.

Már csak Te maradtál nekem, Uram.

Megmutattad, mi vagyok.

Vajon Te is így látsz engem? Egyáltalán látsz engem?

Félek, Téged is elpusztítanálak, ha nem állnék egyedül. Magamat tettem s tenném árvává.

Keresném másban a Szerelmet, keresném másban a Csendet - de már nincs ki megadja. Magamban már hiába keresem - nincs ki tükröt tartson elém, nincs ki megmutassa, hol lelem.

Nem hittelek, s most már féllek Téged.

Most már tudom: ha megölöm a Hitet, egyedül a félelem marad nekem - de már nincs kinek elmondjam, nincs kit óvjak könnyek közt, nincs kit tanítsak.

Elbuktam a leckéken, s most saját magam bukott tanára vagyok.

Gyógyítanám magam, de csak torz, megcsonkított orvosa lennék önmagamnak.

S mégis: még mindig itt vagyok.

Most már tudom: sem Szerelmet, sem Csöndet, sem Hitet, sem Békét keresni nem lehet. Bár a keresés éppúgy szüntelen, mint maga az Élet - ugyanakkor nincs benne megbékélés, nincs benne megélés. Végtelen lázgörcs csupán - szú, mely önmagát rágja.

S ha behunyom szemeimet, csupán Téged látlak már - de látom, ahogy Te is látsz engem. Egymás szemében tükröződünk.

Egymás éber álmai vagyunk, ám én az álmaimban kutatlak Téged, ahelyett, hogy kinyitnám szemeim, s valóban meglátnálak. Hiszen ott vagyunk egymásban.

Mi vagyunk a Most.

S Szerelem, Csönd, Hit, Béke: mindez csak bennünk van.