Az utolsó tanításod volt.

Tudtad, hogy ezt az utat egyedül kell megtenned.

Tudtad, hogy nem tudunk meghalni és nem tudunk gyászolni.

Elpusztulni vagyunk csak képesek, de vajon meghalni...?

Csukott szemmel, s nyitott szívvel itthagyni e világot ... vajon hányan vagyunk erre képesek? Képesek leszünk-e valaha visszatérni? Lehetünk-e valaha újra gyermekek, hogy hazatérhessünk?

Mindaddig, amíg önző módon gyászolunk és halunk meg, nem. Gyászunkban nem az eltávozottól veszünk búcsút, hanem magunkat siratjuk. Sőt, ki is mondjuk: "mi lesz most velem?"

Te képes voltál egy életet áldozni arra, hogy minderre megtaníts sokunkat, hiszen tudtad: annyi élet után áll mögötted, és még számtalan előttünk.

Ha felismernénk mindezek jelentőségét, már nem így élnénk. Ahhoz viszont, hogy ez megtörténhessen, még néhány generációváltásra van szükség, hogy újra eljövendjenek, kik egykor itt voltak.

S hogy átélhessük, milyen az, amikor kapcsolatban maradunk. Amikor megszűnik minden illúziónk.