Az idő mára nem csak relatívvá vált, hanem felgyorsult, hogy megpróbálja követni az eseményeket. Minden őrületes tempót vett, s azt hiszi, hogy előre, a cél irányába szalad, pedig a saját farkát kergető kutyához hasonlóan körbe-körbe forog.

Vajon mikor szédül el a dervistáncban?

Az események pedig olyannyira felpörögtek, hogy karmánk már szinte azonnal visszacsap, míg korábban egy élet kevés volt hozzá. Amit a közelmúltban elkövettem, szinte a következő szembejövő alkalommal visszatér hozzám; amit nemrég mások kárára követtem el, most a saját bőrömön tanulom meg.

Amit korábban bevonzottam, már a küszöbön áll, de amikor ajtót nyitok, nem ismerem meg. Ám amíg nem engedem be, addig nem távozik. Azt hiszem, ha gyorsan futásnak eredek, nem érhet utól, majd meglepődve látom, hogy a nyakamban lohol. Pedig valójában én körözök körülötte.

József Attila így kiált a mélységből: "Mért fáradnak el a rohanók?". A válasz pedig ma érkezik: mert azt hiszik, együtt futnak, valójában egymást kergetik. Mert cél nélkül futnak, rohannak bele a vakvilágba. Be van kötve a szemük, s ahelyett, hogy megpróbálnák letépni a fekete szemkötőt, azt hiszik, ki lehet menekülni a sötétségből.