A függöny legördült, a tapsok egyre tompábbá váltak, mielőtt elhaltak volna, a fények felgyúltak és a nézők szép lassan elhagyták a színházat.

Vajon miként tértek haza? Mi jutott el hozzájuk az üzenetből? Megértettek-e bármit is?

Egy remekmű zsenialitása annak állandó időszerűségében rejlik. Megnézem, elolvasom, és az az érzésem támad, hogy ez akár ma is játszódhatna. A díszletek ugyan változnak, de az üzenet ugyanaz marad.

Egy színdarab, egy szépirodalmi mű azáltal kerül közelebb Hozzánk, hogy a világ lekicsinyített mását, sőt, saját életünk bonyodalmait, drámáit fedezzük fel benne. Az ilyen alkotásba valóban bele tudod élni magad. Olyan, mintha Veled történne. Sőt, mintha már átélted volna.

Ahogy lassan kisétálok a zenekari emelvényről, még vetek egy pillantást a kihalt színpadra, s felidézem, mi minden történt itt néhány perccel korábban. Vajon tovább él-e a darab? Hiszen Bernstein fantasztikus üzenetet rejt el a Finálé utolsó ütemeiben: megszólalnak a "tiszta" akkordok, ám az utolsó ütések disszonánssá teszik azokat. Valami véget ért, de valami folytatódik.

Vajon tényleg folytatódik valami ... Benned s bennem? Összeforrtak-e bennnünk a gondolatok? Elért-e minket Soundheim, Laurents, Berstein, Román Sándor, s velük együtt Auden, József Attila, és még sokak üzenete, kiáltása? Megláttuk-e magunkat a tükörben?

Elmenni a színházba és megnézni egy darabot, az bizony szinte kiváltság, úgy érzed, több leszel tőle. Csak sokszor ez mindössze a külvilág felé mutat, nekik üzened, hogy "Igen, megtehettem. Meg tudtam venni a jegyet, és megnéztem az előadást. Én már több vagyok, mint ti." Ám mindezek csak külsőségek; nem tesznek többé. Egy ruha felöltöztet, de úgy jöttél, ahogy menni fogsz: meztelenül.

Mindezeket a külső világtól kapjuk (vagy vesszük el). A valódi értékek, az erények belső adományok. Ott vannak Benned, Neked mindössze annyi a feladatod, hogy kiválaszd, mire van szükséged és tudj élni velük. Ez is az Alázat része.

Az Alázat viszont feltételezi, hogy ismered a Vonzást. Ha nincs Benned Alázat, a Vonzás sem szolgál. S mi az, ami elhomályosítja az Alázatot és a Vonzást? A hazugság.

Hányszor hallottam füstbe ment párkapcsolatok után barátok, barátnők vigasztalásait: "Nem érdemelt meg Téged." "Te jobbat érdemelsz." S a csalódott, kiábrándult fél így zokog fel: "Nem is értem, mit keresett mellettem ez az ember."

Amikor ezeket hallom, szinte éget belül a hazugság és legszívesebben odaordítanám: "Megérdemelted! Ahogy ő is Téged!"

Te vonzottad be, mert Te is ilyen vagy! Nem vonzhatsz magadhoz se jobbat, se rosszabbat, csak önmagad pontos tükörképét! Nézz szembe magaddal: Ő Te vagy!

Életem egy nagyon fontos leckéje volt ez: Alázattal lenni. Felismerni önmagamat azokban az emberekben, akikkel találkozom, akikkel útjaink keresztezik egymást, akikkel sorsom, életem összeforr. Bárhogy is alakult a jövő, bármit is tettünk egymással: közös leckénk, közös feladatunk volt. Megmutattuk egymásnak, milyenek vagyunk, és milyenek lehetünk. Tudom, ha Ő nincs, ma nem itt tartok, éppen ezért hálás vagyok.

Nem csapom be magam azzal, hogy nem érdemeltük meg egymást, mert ismerem a Vonzást: az Alázat megmutatta számomra.

Tudsz-e ilyen felismerésekkel távozni egy színdarab után? Felismered-e a hangot, "amely kimondja a Hazugságot"? Felismered-e a Hazugságot és képes vagy-e szembenézni vele? Tudod-e "nevén szólítani" a Hazugságot, a Félelmet? Mert "neveden szólítottalak, az enyém vagy"! Most már ismerlek, megszelidítettelek. Ám ezért felelősséggel tartozom érted!

Ismerd fel, szólítsd nevén, szelidítsd meg! Ám mindezt Alázattal és Felelősséggel!