Sétálni indultam. Nem volt célom, és nem volt utam. Úgy is mondhatnám: célom a céltalanság, utam az úttalanság volt.

A Föld órája volt. Megfogadtam, hogy ez idő alatt sétálni fogok, megnézem, ahogy elalszanak a fények. Elvégre ritkán látni ilyet, és sajnos most sem ért különösebb meglepetés. Persze jó érzéssel töltött el látni azokat a házakat, lakásokat, ahol valóban kihunytak a fények; ha máskor és hosszabb időre nem is, legalább most, erre a hatvan percre.

Első lépéseim a természetbe vezettek. Itt ilyenkor amúgy is sötétség van, de ez a séta mégis különlegessé vált. Megáltam egy kiemelkedésen, talpam alatt az esőtől nemrég felázott föld, pillantásomat a messzeségbe vetettem, és akkor meghallottam Őt: a Csendet. Nem a semmit, mert a semmit nem lehet hallani, a Csöndet viszont igen. S a Csendben ott volt még valami: a moraljás, az élet nesze. Egyszerre volt jelen a Káosz és egyszerre a Mozdulatlanság. Hosszú percekig néztem, ahogy semmi sem történik és közben mégis minden változik.

Ekkor jöttem rá valamire: ha befogod a füled, nem a Csendet hallod! Ha a Csendet akarod hallani, ki kell nyitnod füleidet. S ha látni akarod a Fény: merülj el a Sötétségben.

Egyedül voltam, mégis hihetetlen biztonságérzet ölelt át. Előttem feküdt a Végtelenség.

Ekkor értettem meg, mit jelent a meditáció: a Középpontban lenni. A szó maga is ezt jelenti. Tudom, hogy akkor ott voltam. Bár körbevett a morajlás, én a Csendre figyeltem, azzal egyesültem.

Ha meg akarod érteni a külvilágot, azt nem benne kell keresned, hanem a Középpontból kell szemlélődnöd. Minden igazság ide vezet vissza: ha változtatni akarsz a körülményeken, először magadban kell változnod. Az Ős Tenedben!

Ha sikerül eljutnod ide, magányod feloldódik az egyedüllétben. Illúzióidat itt tudod csak megfigyelni. A Megértés itt győzedelmeskedik a Tudatlanság felett.

Elgondokodtam azon, vajon miért gyújtunk fényt az éjszakában, és miért vesszünk magunkat körbe folytonos zajjal. Miért nem akarunk látni, és miért nem akarunk hallani? Látni a Sötétséget és hallani a Csendet.

Miért hazudunk magunknak? Azért, mert félünk.

Félünk szembenézni mindazzal, amit a Középpontban megláthatunk és meghallhatunk. Aki pedig fél, az megijed és menekülni kezd. De vajon hova?

Ekkor értettem meg a harcművészetek tanításait. Nem arra tanítanak, hogy menekülj, hanem arra, hogy nézz szembe a félelmeiddel! Lásd meg, halld meg, érzed meg őket: ekkor a Tieddé válnak, s máris győzelmet arathatsz felettük. Mélyen kell az ellenséged szemébe nézni, hogy megérthesd őt és legyőzhesd.

A harcművészetben a győzelem nem egyenlő az ellenség megölésével, a fizikai halállal. A győzelemben valami más pusztul el, valami olyan, ami sokkal hatalmasabb, ezért a veszteséggel való fájdalom.

Aki elmenekül, nem harcol, így képtelen lesz valaha is győzedelmeskedni.

Paulo Coelho egyik könyvének a címe jut eszembe: A Győztes egyedül van. Bár soha nem olvastam a könyvet, megértettem a címét. A Győztes nem menekül el: nem veszi magát körbe látszólagos pajzsokkal, nem bástyázza körül magát. Vállalja az egyedüllétet, mert tudja: itt a legerősebb. Egyedül, legbelül: a Középpontjában. Bármit is cselekszik, minden tette, minden mozdulata innen indul ki. Ezért képes győzni, mert haragja is a Szeretetből táplálkozik.

Mi pedig nem harcolunk, csak gyáván menekülünk, vagy ölünk. Félelmeink hazugságainkból gyökereznek, s hazugságainkkal félelmeinket tápláljuk. Nem belülről kifelé élünk, hanem éppen ellenkezőleg. A Sötétséget a Fény által akarjuk elkergetni, nem pedig fordítva.

Nem vagyunk a Középpontban, ahonnan minden látszik és minden hallatszik. Bármi kerül is elénk, csak az egyik oldalát látjuk. Nem látjuk, hogy a Sötétség nem a Fény ellenfele, hanem az a Fény hiányából fakad. Éppen ezért a Fényt a Sötétség fegyvereként kezeljük, nem pedig úgy, hogy Fényt adunk a Sötétségnek, hogy azt elnyerve felülkerekedhessen önmagán.

Amit hallunk, nem a Csend; amit látunk, nem a Fény.