Egyre gyakrabban elképzelem. Elképzelem mindazt, amit valaha Te is. Ám a képzeletet mindig a felébredés kíséri.

Miért csak a képzelet marad? Tudom, hogy hol van, s azt is, hogy hol van az ébrenlét. Mégis: miért nincs itt? Miért nem jöhet el?

Miért az erőtlenség?

Minél jobban látom magam felülről, annál inkább látom, hogy mennyire vagyunk mélyen. Innen kiáltunk, de vajon ki hallja meg? Egyáltalán: egymás hangját, egymás szavait képesek vagyunk-e meghallani?

Hegyet mászunk, a kötél közös. Valaki mindig elől megy, s valaki követi. Amíg követjük az előttünk haladó lépteit, nincs baj. Csakhogy már nem ez történik, hanem visszahúzzuk társainkat, aki egyedül erőtlen ahhoz, hogy ellenálljon. Magunkkal rántjuk a mélybe.

Mi a megoldás? Vágjuk el a kötelet és hagyjuk pusztulni azt, aki visszahúz, vagy vállaljuk érte önként a halált?

Abban bízunk, hogy csak körül kell néznünk és meglátjuk, hogy mellettünk is haladnak így. Ekkor megfogjuk egymás kezét, mert így elég erősek lehetünk ahhoz, hogy felhúzzuk azt, aki a mélységbe menekülne. Amíg ez így történik, nincs baj. Csakhogy körülnézünk, és azt látjuk, hogy túl kevesen haladnak mellettünk, s lefelé nézünk, látjuk, hogy a többség inkább a mélybe vetné magát. Inkább a halálba menekülne, mintsem küzdene magáért, s azért, hogy elérje a célt. Megijed tőle, s meghátrál.

Ám ha lezuhant, már nem tud kiáltani a mélységből. Csak akkor kiálts, ha valóban meg akarsz küzdeni magadért! S tudd: a Te küzdelmed mások küzdelme is. Együtt haladunk, egymásért vagyunk. A Te köteled végtelen, sokan függnek még rajta.

Vállald a felelősséget, készítsd a lelked az útra, s ha indulni akarsz, kiálts bártán, s bízz: lesz, ki meghallja.