Még nem állunk készen rá, hogy megvívjuk. Miért? Azért, mert háborúzunk és nem harcolunk. Én is, Te is.

A harc, amely nemes, művészet, ezért gyökere a Szeretetben van. A háborút a Gyűlölet élteti. A Gyűlölet pedig a Szeretet ellensége.

A Gyűlölet mindent elvet és elpusztít, amely nem belőle fakad. A Szeretet körbeölel és magába fogad. Ahogy a Sötétség a Fény hiánya, úgy a Gyűlölet a Szereteté.

A Gyűlölet elpusztítani tud, legyőzni nem. Győzelemre csak a Szeretet képes.

Harc akkor lesz, ha a Gyűlölet és a Szeretet egymás szemébe tud nézni, és mindkettő elmondja a másiknak: "a bennem lévő Isten meghajol a benned lévő Isten előtt".

A Szeretet az a "képesség", amely meglátja a másikban lévő Istent, s ezáltal magába tudja olvasztani. A harcművészetben ekkor születik meg a Győzelem. A harcos nem megölni akarja a másikat, hanem megismerni az ellenfélben lévő Istent, s a maga Alázatával meghajlásra ösztönözni.

A Szeretet Fia így kiált fel: "Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek". Így szól a magában lévő Istenhez: légy velük alázatos, mert ők még nem látják, hogy amit tesznek, a Te akaratodból születik. Elfeledkeztek a Szerződésről, melyet együtt köttettünk. Minden Tervszerű. Te látod, ők nem látják. A Te szemed nyissa fel a övéiket is.

A Szeretet éppen ezért alázatos és megbocsátó. A Szeretet a nemes harcot vívja.