Az alábbi gondolatokat több napja kezdtem jegyzetfüzetembe írni, és valahányszor újra előveszem, hogy újragondoljam, továbbálmodjam szikráit, új és új gondolatok kapnak lángra, s a fény mindannyiszor ugyanoda vezet vissza. Minden összefügg mindennel és a legvégső igazság EGY.

Ha nem kötődsz elméleti szinten a zenéhez, talán e sorok száraznak tűnhetnek, ám számomra a végső elképedés és boldogság mámoros egységét képzik. Magamat felemelve indulok újabb és újabb felfedező utakra, s végül mindig ugyanoda jutok vissza, ám ez nem elkeresít, hanem megnyugtat.

A zene, a zeneiség legkisebb építőköveit kutatva jutottam el annak legmagasabb szféráihoz. Itt is bizonyítást nyer, hogy a puszta tudományosságon felülemelkedik a magasról érkező, Néma Bölcsesség. Persze a tudós nem élhet anélkül, hogy ne bocsátkozzon alkotások elemzésébe, ám a művész, a valódi művész számára (aki közvetít!) a megszületett mű maga a csoda, nem pedig annak különböző szempontokból történő elemzése.

Vonatkozik ez a művészet minden területére, legyen szó irodalomról, táncról, képzőművészetről, zenéről. Mindenbe bele lehet magyarázni, mindent lehet indokolni, ám a zseni (itt azokra gondolok, akik művészetüket alázattal végzik) a születés pillanatában látja meg az életet, míg a tudós, az analitikus az életben keresi a születést. Ezt bizonyítja az irodalomtörténetben ismert anekdota: "Gondolta a fene".

Induljunk el tehát a zene legalapvetőbb egységétől a hangtól, illetve két hang viszonyától. A zeneelmélet két hang viszonyát hangközökben határozza meg, ezeket (most szándékosan csak egy oktáv terjedelmen gondolkodunk) a következőkként írja le:

• 1 hang távolság : prím
• 2 hang távolság: szekund
• 3 hang távolság : terc
• 4 hang távolság: kvart
• 5 hang távolság: kvint
• 6 hang távolság: szekszt
• 7 hang távolság: szeptim
• 8 hang távolság: oktáv

Számomra sokáig érthetetlen volt a prím, mint hangköz. Az úgynevezett tiszta prím lényege, hogy két azonos hang szólal meg - akkor ez miért távolság? Miért beszélünk egy hangnyi távolságról? A későbbiekben rájöttem, hogy ennek is van jelentősége, ám ehhez tágabb mélységeket kell megértenünk.

Ennek megértséshez közelebb vezet a XX. század táján kialakuló zenei gyakorlat, amelynek során a zeneelmélet az úgynevezett modellskálákat - hangok ismétlődő, matematikai törvények szerinti egymásra épülése - már sokkal behatóbban, tágabban értelmezi, a hangok távolságának számozását jobban kiterjeszti.

Így a prímet nem értelmezi, mivel ezt egy hang ismétlődésének (repetíciójának) tekinti, ami a skála szempontjából nem mérvadó. Ezzel szemben a szekund távolságot már vizsgálja, mégpedig aszerint, hogy kis szekundról (egy félhangnyi távolság, jelölése itt 1), vagy nagy szekundról (két félhangnyi távolság, jelölése itt 2) van szó.

Ennek értelmében tehát a fenti hangközöket a következők szerint értelmezzük:

• szekund = 1,2
• terc = 3,4
• és így tovább.

Ebben az értelmezésben a skálát nem a maga egészében tekintjük, hanem mint számtani sorozatot; minden elem az őt megelőző, illetve az őt követő elem által válik értelmezhetővé, tehát egymáshoz következtetett viszonyaik alapján.

Persze, mint azt korábban jeleztem, ez a fajta skálaalkotás a XX. század zenéjében jelenik meg (ennek kiváló művelője többek között Bartók Béla), majd a jazz zenében is jelentős hatást (és kölcsönös egymásra hatást!) mutat.

Ám térjünk vissza a legelőször felvázolt hangközökhöz. A legelső, úgynevezett modális skálákat (hangsorokat) az ókori görög zenekultúrára vezethetjük vissza. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a modális hangsorok közül több is ókori görög népcsoportok neveit viseli.

Nem szükséges különösebb zenei műveltség ahhoz, hogy az ION hangsort megértsük (mint tudjuk az ionok -vagy jónok- az ókori görög társadalom meghatározó népcsoportját képezték). Ezzel már az általános iskolában találkozunk, kodályi szolmizációval:

dó - ré - mi -fá - szó - lá - ti - (dó)

Már a XIX-XX. század fordulóját megelőző vizsgálatok kimutatták, hogy kora gyermekkorban lévő gyerekek könnyedén, mondhatni "otthonosan" tájékozódnak, mozognak az ion (vagy másként dúr) hangsorban; az ebben a hangsorban elénekelt néhány hangból álló motívumokat könnyedén képesek kiegészíteni.

Mit is jelent mindez? Természetesen ennek értelmezési köre is sokrétű, ám most nem kívánok kitérni a formális szakaszra (vagy műveleti szakaszra) jellemző gondolkodásra, nem a gyermekek fejlődéslélektanát kívánom elemezni, inkább "egyszerűbb", ha úgy tetszik, "primitívebb" (mely szónak gyökere visszavezethető a prímre!), ám annál mélyebb eredetekre visszavezető következtetéseket szeretnék levonni.

Az ókori görög zenekultúrában megjelent hangsorok (ion, dór, fríg, líd, mixolíd, eol és lokriszi) a különböző népcsoportok zenei jellegét mutatják - tehát egy népcsoport rá jellemző hangzásvilággal, skáláva rendelkezett. Tudvalevő, hogy a kor zenetudományáról, zeneelméletéről számtalan írás maradt fent, ám a gyakorlati oldalról vajmi keveset tudunk. Ezzel szemben, ha visszautalunk a kutatások eredményeire, fel kell tennünk a kérdést: miként lehetséges az, hogy egy több ezer éve letűnt kultúra zenei nyelve ott él a XXI. században születő gyermekekben?

Korábban beszélgettünk már arról, hogy egy adott kor zenéje mindig tükörképét mutatja a kor társadalmi berendezkedésének. Ha lólépésben átnyargalunk a zenetörténeten, láthatjuk, hogy a korai, kezdetleges dallamok (melyek kis ambitust -hangterjedelmet- képviseltek), miként bontakoztak ki, és alakultak ki a gregorián dallamok; majd a gregorián zene művelői miként terjesztették ki a dallamvilág határait, miként keletkezett egyszólamúságból többszólamúság, amely a későbbi érákban még tovább terebélyesedett. A romantika szinte láncokat tépett le, határokat törölt el. A zenekarok apparátusa (a zenekarban résztvevő muzsikusok, hangszerek száma és utóbbiak különbözősége) egyre merészebb tendenciákat mutatott.

S ha egy pillantást vetsz a mai kor zenéjére: minél kisebb előadói gárda, minimális zenei, dallami folyamatok. Sokszor a hangterjedelem is "perifériára" szorul. Az oktáv szokszor hiányzik, nem jutunk el hozzá, csak beszűkült hangközöket, akkordokat hallnunk, s hiába várjuk, nincs feloldás. Ezzel kapcsolatban engedd meg, hogy még valamire rámutassak.

Ha egy skálát zeneelméleti szempontból vizsgálunk (itt a modális hangsorokra gondolok), akkor mindössze hét hangot veszünk számításba, hiszen a nyolcadik hang az első hang ismétlődése (mindössze egy oktávval feljebb vagy lejjebb). Íme a misztikum "manifesztációja": a mágikus hetes szám után újra visszatér az egy.

Ellenben, ha a nyolc hang távolságát vesszük szemügyre, és felbontjuk azt kis szekundokra (tehát félhangonként értelmezzük), megállapíthatjuk, hogy egy oktávot (azaz nyolc hang távolságát) 12 félhang épít fel.

Jézus szenvedéstörténetében a Halál a tizenkettedik stáció. A horoszkóp 12 házból áll, melyekben 12 zodiákus jegy szerepel. A 12. ház a Halálhoz való viszonyt is jelképezi.

Nincs tovább, mégis van! Csak az egyik körből tudok kilépni, de máris egy másik körben találom magam. Mindössze körforgás létezik! Nincs végső kérdés!

Balogh Béla A tudatalatti tízparancsolatában az első meditációt a következő mondattal nyitja: "Az Élet végtelen körforgásában, ahol most vagyok..."

Most és Végtelen.

A zeneelmélet azt mondja, hogy a zene térben és időben történik. Ám a most mindig feloldódik a végtelenben! Életünk egyik legnagyobb kérdésére a zene megadja a választ! Igen, van tovább. Még a tizenkettedik után is!