Keresésünk állandó, s értelmetlensége éppen ebben rejlik: a Változóban kutatjuk az Állandót.

Egy korábbi beszélgetésünkben említettem ezt, s most ide szeretnék visszakanyarodni.

Hol követjük el a hibát? Egyáltalán miért kutatunk?

Valójában azt kell látnunk, hogy a Változó és az Állandó is bennünk van, ugyanakkor rajtunk kívül is megtalálható.

Haladjunk belülről kifelé.

Lényed magva, az Ős Ten az, amely Állandó. Minden más, mely rajta kívül áll, s amely belőle indul ki, változó, mert a változás mindig az állandóban gyökerezik.

Ám a nagy azonulásban elfeledkezünk benső állandóságunkról, s csak a változóval, a bizonytalannal szembesülünk. Bizonytalanságunk a belső bizonyosságban oldódhat csak fel, helyette mégis birtokolni akarunk. Minél többet és minél nagyobbat. Mindenből.

Ezzel kergetjük magunkat a látszólagos biztonságba. Hatalmas házakat építtetünk, bankszámlánkon pedig ott kuporgatjuk élére állított pénzünket. Miért csapjuk be magunkat? Azért, mert az illuziókban akarunk hinni, bennük akarunk biztosak lenni. Ám a ház összedőlhet, a pénz a számlánkról eltűnhet. Akkor mi marad? Mi magunk. Mi ott leszünk, megmaradunk. A házunk, a pénzünk nem mi vagyunk. Ezért, mert azok eltűnnek, mi megyünk tovább.

Haladjunk tovább, ezzel ugyanis még nem értünk a végére.

A világ nem rajtad kívül áll. Ahogy Te magad is változó vagy, legközelebbi környezeted is az. Ahogy változód az állandóhoz, úgy viszonyul változód külső világodhoz is. A Nagy Varázsló Te magad vagy. A külvilágod annyiszor teremtheted újra, ahányszor magadat változtatod.

Valójában egyetlen dolgot birtokolsz csupán: a Szabad Akaratot. Még testedet sem, mert az is a Mulandóság Birodalmában él. Egy az, mi a Tiéd, s így minden.

A külvilágra nem ablakot nyitsz, hanem saját tükörképedet látod benne. Éppen ezért változó. Veled együtt változik. Soha, egyetlen pillanatra sem függetlenedik Tőled.

Csakhogy a külvilág változékonysága mögött is ott áll annak Állandósága. A világ mindig ugyanaz. Ha reggel kinézel ablakodon, ugyanaz a Csoda néz vissza Rád. Ő is rendelkezik egy Maggal, amely mindenkor ott áll. Arca éppen olyan álarc, mint a Tiéd.

A Tökéletes Rendet, az Állandót pedig éppen akkor találod meg, amikor rövid időre felhagysz a lázas kutatással.

Tegnap késő este, hazafelé a buszon ülve megéreztem a Lélek édes súlytalanságát. Láttam a körülöttem futó világot, de a belső nyugalom, a benső Csend erősebb volt mindennnél: mint kívülálló figyeltem a rohanást. Ekkor értettem meg, hogy az a Béke, az a Boldogság, amit azalatt a néhány perc alatt éreztem, mindig is létezik, mindig is tőlem karnyújtásnyira van. Ha nem létezne, még erre a rövid időre sem éreztem volna.

Nietzsche így fogalmaz:

Mert semmi nincs önmagában, sem bennünk magunkban, sem a dolgokban: s ha lelkünk csak egyetlen egyszer is boldogságtól remegett és csendül meg, ehhez az egy történéshez az egész Örökkévalóságra szükség volt.

Mintegy kiegészítve ezzel Schopenhauer gondolatát, aki a zenéről írt vélekedésében nem csupán annak lényegét, hanem a fenti gondolatok magvát ülteti el, amikor azt írja, hogy a zene

nem is ezt vagy amazt az egyes egyedi és meghatározhatatlan örömet, ezt vagy amazt a borongást vagy fájdalmat vagy borzadást vagy ujjongást vagy vidámságot vagy kedélynyugalmat juttatja kifejezésre, hanem az örömet, a borongást, a fájdalmat, a borzadást, az ujjongást, a vidámságot, a kedélynyugalmat magát.

A művészet pedig mindig az életet szolgálja.

Az élet a változásban rejlik, a változás pedig az állandóságban.